12 perc elolvasni
19 Oct
19Oct

Mo­son­ma­gyar­óvár 1956. ok­tó­ber 26-án mo­dern ko­ri tör­té­ne­té­nek leg­bor­zal­ma­sabb nap­ját él­te át. A for­ra­da­lom ne­gye­dik nap­ján ké­ső dél­előtt a volt ha­tár­őr­lak­ta­nya előt­ti té­ren kö­zel száz ár­tat­lan em­bert ölt meg az ávó­sok gyil­kos sor­tü­ze. „Ju­tal­mul” a te­le­pü­lés a Ká­dár-rend­szer­től a „bű­nös vá­ros” jel­zőt kap­ta. A tra­gi­kus nap ese­mé­nyeit az egyik szem­ta­nú, dr. In­vics Jó­zsef egye­te­mi do­cens írá­sos anya­gán ke­resz­tül idéz­zük fel, aki 1989. jú­nius 7-én ve­tet­te pa­pír­ra gon­do­la­tait. Ahol szük­sé­ges­nek lát­tuk, kiegé­szí­tet­tük más szem­ta­núk em­lé­kei­vel is. Az ese­mé­nyek sod­rá­ban a vi­ta­tott rész­le­tek­nél be­mu­tat­juk az el­té­rő ál­lás­pon­to­kat. Nem kí­ván­tunk vi­szont fog­lal­koz­ni a dr. Gye­pes Ist­ván ve­zet­te, 1957 jú­niu­sá­ban le­foly­ta­tott kon­cep­ciós per­rel, hisz a bí­ró­ság el­fo­gult és kreált vá­dak alap­ján hoz­ta meg íté­le­teit, köz­tük hat ha­lá­lo­sat.

 A mosonmagyaróvári forradalmi események 1956. október 25-én kezdődtek, amikor az akadémiahallgatói az előadások szüneteiben elhatározták, hogy rokonszenvtüntetést szerveznek a budapesti forradalmárok mellett és kivonulnak az utcára. Aznap délelőtt az akadémián hírt kaptak a győri forradalmiesemények kibontakozásáról, a kora esti órákban a veszprémi egyetemisták telefonhívása is a budapesti felkelők iránti rokonszenvtüntetés megtartására ösztönözte az akadémistákat. 

Az oktatói kar tájékoztatására délelőtt összehívott tanácsülésen a kormányban és a pártvezetésben bekövetkezett személyi változások mellett az akadémiai oktatás folytonosságának megőrzéséről tárgyaltak és megállapodtak a tanítás folytatásában.

 Amikor a városi pártbizottság megtudta, hogy az akadémia hallgatói a tüntetésrekészülnek, áthívatták a pártbizottságra Varga Ernőt, az akadémia igazgatóját, és azt kérték tőle, hogy aka-dályozza meg az akciót. A marxista tanszék vezetője és a tanszék munkatársai figyelmeztették a diákokat, hogy statárium ideje alatt tilos mindenfajta gyülekezés, gyűlés és tüntetés, s ilyen esetben az Államvédelmi Hatóságnak és a rendőrségnek joga van a fegyverhasználatra. 

A „néma tüntetés” az akadémisták kezdeményezésére indult el. Néhány hallgató a város központjában levő Anyák Boltjában nemzetiszínű szalagot vásárolt, mellyel 300 akadémista kivonult a vár udvaráról. Miután az oktatók nem tudták őket visszatartani a megmozdulástól, menetüket néhány tanár kísérte, hogy megvédjék őket az esetleges meggondolatlanságtól. Mire a település központjában lévő November 7 térre (ma: Fő tér) értek, már spontán módon összeverődött tömeg csatlakozott hozzájuk. Először a városi és járási pártbizottság,majd a városi és járási tanács épülete előtt haladtak el, majd meglátva az épületekben elhelyezett fegyveres őrséget, elénekelték a Himnuszt és szétoszlottak. Az atrocitások elkerülésében Hídvégi László tanárés az odaérkező Varga Ernő igazgató rábeszélő képessége és tekintélye is segített

1956. ok­tó­ber 25-én az ag­rár­aka­dé­mia hall­ga­tói né­ma tün­te­tést tar­tot­tak a vá­ros­ban, azon­ban Var­ga Er­nő igaz­ga­tó ké­ré­sé­re vissza­tér­tek a kol­lé­gium­ba.   

Még aznap este az akadémia ifjúsága megalakította a MEFESZ-t. Az alakuló gyűlésüket a várudvarán tartották, ahol meglepetésre megjelent Weisz János járási DISZ titkár is. A diákok évfolyamonként 2-2 MEFESZ vezetőt: a harmadikosok köréből Énekes Ferencet és Szabó Józsefet, a másodévesek soraiból Bátki Gyulát és Kis Istvánt, az első évfolyamon Dancs Lajost és Cserháti Miklóst választottak meg, utóbbi lett az akadémia MEFESZ vezetője is. De vezető szerepet játszott még Sipos Imre is, akitkorábban a fővárosból tanácsoltak el politikai nézetei miatt.    A tömegfelvonulás hatására a mosonmagyaróvári pártbizottság a helyi pártalapszervezetekhez fordult és kérte őket, hogy próbálják megakadályozni a további tüntetéseket. 

A MEFESZ megalakításaután a pártbizottságra felrendelt akadémiai ifjúsági küldöttség előtt Horváth Imre városi párttitkár azakadémistákat újabb felvonulásuk esetén a munkásság felvonultatásával fenyegette meg. Este az ÁVH egyik vezetője és az MDP mosonmagyaróvári belső pártszervezet titkára is megjelent a kollégiumban, ahol a tüntetések folytatásáról igyekezett lebeszélni a diákokat, a statárium rendelkezéseit is emlegetve. A vár bejáratához tanárokból őrséget szerveztek.

A néma tüntetés hatására az egyetemistáktól független erők is mozgásba lendültek. Október 25-éna késő esti órákban a Mosoni Vasas Sportegyesület kerékpárosai a Mezőgépgyár klubhelységében összejövetelt tartottak, amelyen elhatározták, hogy támogatják az akadémisták további megmozdulását.      Még aznap este munkás küldöttek mentek az Akadémiára, akik kérték a hallgatókat, hogy másnap ismétvonuljanak ki az utcára.

A forradalmi hangulat október 26-án tetőzött. 

A mosonmagyaróvári gimnázium diákjai reggel 8óra után az akadémia elé vonultak, majd általános iskolások jelentek meg tanáraikkal, és a munkások három fős küldöttsége is a főiskolásokhoz érkezett, akik az előadásokra gyülekező, az épület előtt csoportosuló diákokat csatlakozásra szólították fel. A tömeg először az MDP székház elé vonult. A kezdetben jól elkülönülve haladó korosztályi csoportok mellett ekkor már gyerekes kismamák, a Mezőgépgyárés a MOFÉM gyár munkásai és különböző helyekről menet közben hozzájuk csatlakozó személyek is voltak. 

Sokan a környező településekről érkeztek és csapódtak a felvonulókhoz. Így összekeveredveértek el a város főterére, ahol elénekelték a Himnuszt, a Szózatot, majd Steinhardt László első évesakadémista elszavalta a Nemzeti dalt. Onnan újra a pártbizottság elé mentek, ahol követelték a vöröscsillag eltávolítását az épületről, ami meg is történt. Ezt követően értek a felvonulók a járásbíróság épülete elé, ahol kiszabadították az ott őrzött hat-hét köztörvényes rabot  

Musitz László harmadéves hallgató felfedezte a tömegben Dohy Jánost, az akadémia igazgatóhelyettesét, akinek megmutatta a kezébe nyomott 14 pontba szedett követelést és megkérdezte tőle, felolvashatja-e az emberek tájékoztatására. Az oktató engedélye után Musitz a tömeg segítségével felmászottaz épület előtt álló Ikarusz autóbusz tetejére, ahonnan kihirdette a kinyomtatott követeléspontokat.


Tovább haladva az 1848-as emlékműnél rövid megemlékező gyűlést tartottak, Sípos László,Cserháti Miklós és Szabó József elhelyezte a magukkal hozott Kossuth-címert. Ezután a tömeg továbbment az úton, s mikor elérte az Y elágazást, az addig egységesen vonulók két nagy csoportra szakadtak szét. Az egyik csoport a Lenin úton a rendőrség épületéhez ment. A rendőrség épületéről is leszedtéka vörös csillagot, sőt a rendőrök közül is többen csatlakoztak a menethez. Ezután a posta épületénekérintésével a rádióállomáshoz mentek. Ebben a felvonuló csoportban voltak a középiskolások is. A másik csoport a DISZ-bizottsághoz vonult, onnan a Gyári úti rendőrőrs érintésével a Timföldgyárat és a Kötöttárugyárat vették célba, hogy az ott dolgozókat is bevonják a felvonulásba, mivel a háromműszakos üzemekből addig csak kevés dolgozó csatlakozott menetükhöz.

Itt merült fel az ötlet, hogy aLevél úti laktanyában állomásozó műszaki alakulatot rá kell bírni arra, hogy a legénység és a tisztek is csatlakozzanak a forradalomhoz. A Timföldgyártól továbbinduló tömeg útja közben érintette a határőrlaktanyát, amelyet már kisebb csoportokban, felszakadozva tudtak csak megközelíteni. A laktanyához két úton mentek. A szélesebb út a házak között a laktanya előtti ligetes térre vitt, a másik egy kerülőút volt,amely a laktanya hátsó kapujához vezetett. A laktanya egyik oldalát csak drótkerítés határolta. A többioldalon, megfelelő erősségű kerítés, illetve kapu védte az objektumot.  A tömeg nagy része a drótkerítésfelőli oldalon közelítette meg a laktanyát. 

Dudás István százados, a laktanya parancsnoka 26-án a korareggeli órákban a körlet védelmét a laktanyán kívül kialakította, így a laktanya előtti út használata korlátozva volt. A laktanya déli, északi, és nyugati oldalán géppuskafészkeket telepítettek. A keleti homlokzatelőtt észak-déli irányban vezető út és a bekötőút kereszteződésében (a Határőr út 13. számú háznál) jobbés bal oldalt is géppuskafészkeket helyeztek el. (A sorozatlövő fegyverek elhibázott, laktanyán kívüli elhelyezése nem csak az amúgy is szűk teret csökkentette tovább, hanem az érvényes katonai szabályzat szerint bizonyos körülmények között eleve magában hordozta a fegyverhasználat lehetőségét is.)

 Egyes források szerint az előző napokban a géppisztolyokba éles lőszert töltöttek. Dudás a laktanya épületénekparancsnokává Gyenes György főhadnagyot, míg a külső védelmi rendszerért felelős parancsnoknak Tóth Károly főhadnagyot nevezte ki.          A laktanya elé érkező fegyvertelen emberek nemzeti színű zászlókat lengettek, egyesek a Himnuszt, mások a Szózatot, a Kossuth-nótát énekelve haladtak, az élen állók követelték a vörös csillag leszedését a laktanyáról, és a néphez való csatlakozásra hívták a bent lévőket. Létszámukat 1000-2000 főre becsülték.

A folyamatosan érkező tömeg az elsőketmég előrébb nyomta. Egy tiszt a felvonulók elément, de a folyamatosan érkezők miatt állandó hátrálásra kényszerült. A géppuskafészektől kb.25-30 méterre kézfeltartással megállította a tünte-tőket. 

Látszólagos barátkozás kezdődött,de amikor a tömeg eleje úgy 15 méterre megközelítette akaput, eldördült az első lövés.        Két vagy három sorozatot adtak le, melynekszámos halálos, súlyosabban és könnyebben sebe-sült áldozata volt. Számukat az is növelte, hogy alaktanyaépület ablakaiból a sebesültek és a mene-külök közé kézigránátokat hajigáltak. Az életbenmaradt emberek – akik valamilyen fedezékbe tudtak menekülni – kirohantak a térre, és társaikat igyekeztek elsősegélyben részesíteni. A Főépítés vezetőség irodájából kötszert, vattát és elsősegélyhez szükséges anyagokat küldteka helyszínre, miközben az ott dolgozók odasiettek segíteni. Értesítették a mentőket, a sebesültek gyorsabb elszállításához az ÉPFU-t és a TEFU-t is kihívták. A térenmaradt sebesült embereket még lovas szekéren is vitték a mosonmagyaróvári kórházba, majd mikor ott már megteltek a kórtermek, Győrbe és a fővárosba is szállítottak meglőtt személyeket.Dohy János és Musitz Lászlóis segítettek a sebesültek ellátásában és a halottak kocsikra való felrakásában, majd az akadémia felé vették útjukat. A győri úton hazafelé többen megállították őket – mivel mindkettőjük ruhája, keze véres volt – és megkérdezték, mi történt, mire elmesélték a laktanyánál történteket. 

A Magyar utcában találkoztak K.Papp Józseffel, Szekeres Ferenccel é sCsöndes József akadémiai hallgatóval.Dohy megmutatta a véres kezét K.Pappnak és azt mondta: „Tudod mi ez?Ez a vértanúk vére. Mit szólsz hozzá?”Dohy ezt követően az akadémia igazgatójának és a főiskolán lévőknek mondta el, mi történt velük. A sebesültek elszállítása után, csak a halottak maradtak a téren,nemzeti színű zászlóval letakarva. Döbbenetes csend lett.    A mészárlás halálos áldozatainak számáról és a sebesültekről már a sortűz másnapján eltérőadatok láttak napvilágot. A megyei napilap mintegy 60 halottról számolt be, a Földes Gábor ellenindított perben 1957-ben az ügyész politikai okokból már 104 áldozatot említett. A Szabad Európa Rádió 1956. október 29-én kb. 100 áldozatról emlékezett meg, később a temetésről beszámoló Daily Mail riporterét idézve 85 elhunytat és 230 sebesültet említett. (Pontos számokat a későbbi vizsgálatok sem tudtak – részben a források és az orvosi dokumentáció hiánya miatt – megállapítani.)

A sortűz leírhatatlan hatást váltott ki. A város lakói a halottasházakba tódultak, hozzátartozóikat keresve. Többen bosszúra szomjazva a rendőrségtől és a honvédségtől próbáltak fegyvert szerezni, de tervük nem sikerült. A pattanásig feszült indulatokat tovább szította a városi hangos beszélő is, amely a felvonulókat – s majdani áldozatokat – csőcseléknek titulálta, és őket nevezte meg a mészárlás, a sortűz előidézőiként.                  A laktanya körül kora délután növekvő számú embertömeg gyülekezett, amely fegyver nélkül blokád alá vette a katonai tábort. A sortűz borzalmas eredménye a sorállományt is rémületbe ejtette, több tiszt az elhamarkodott lövetés miatt nyíltan Dudás István laktanyaparancsnok ellen fordult.                  A határőrszázados hivatalos megbeszélésre hivatkozva autóval elmenekült, katonáit cserbenhagyva a csehszlovák határhoz indult. A parancsokságot Vági főhadnagy vette át, aki a fenyegetően gyülekező embertömeg láttán újabb védelmi intézkedéseket vezetett be.

  Dohy János október 27-én reggel az Akadémián mesélte tovább az előző napon történteket. Azt mondta, hogy „azelőtt legalább felszólították a tömeget, mielőtt tüzeltek volna, amennyiben a tömeg nem oszlott szét a felszólításra, úgy a levegőbe lőttek és csak ezt követően lőttek a tömegbe.”                              Beszédének hatására az Akadémián hallgatókból és a tanárokból küldöttséget szerveztek,melynek vezetője Varga Ernő volt, de tagja lett Dohy János, valamint néhány tanár és főiskolai hallgató is. A delegáció a tanács illetve a Nemzeti Bizottság előtt a sortűz kivizsgálását és az elkövetőkfelelősségre vonását követelte. Rosszallásukat fejezték ki azért is, mert a rádió a munkásokat és a diákságot csőcseléknek nevezte.

 Már akkor és azóta is kérdés, miért lőttek, hiszen a városban cirkáló civil ruhás határőrtisztek jelentéseikben békés szándékú tömegről számoltak be elöljárójuknak. Indokolatlannak tűnik a laktanya ilyen nagy fokú megerősítése is. A határőrség megyei parancsnoksága Győrben volt és állandó összeköttetésben állt a mosonmagyaróvári laktanya parancsnokságával. Amikor a tömeg egyre közeledett a laktanyához, Dudás kapcsolatba lépett a győri határőrkerület parancsnokával, Fekszi László alezredessel, és utasítást kért tőle. A győri elöljáró tudta, hogy a laktanya alatt nyolc vagon lőszer és robbanóanyag van, valamint a nyugati határ biztosítását szolgáló operatív anyag, ezért megsemmisítési parancsot adott.

A laktanya birtoklása tehát az ott őrzött operatív iratanyagok – az országba bejövő ésinnen kimenő hírszerzők, a határőrség munkáját segítő civil lakosság titkos jelentései – miatt volt nagyon fontos a határőrség felső vezetése számára. 

Dudás volt a laktanya parancsnoka, és ő felelt mindenért, bármi történik. 

Az érvényes katonaiszabályzat szerint a fegyverhasználatot elrendelő parancsnok elsődlegesen felelős parancsáért. Az alá-rendeltek kötelesek végrehajtani a parancsot.                                A csoportosulással szembeni fegyverhasználatot azonban meg kellett (volna) előznie a csoportosulás megszüntetésére való felhívásnak, az oszlató alakzatokés eszközök – könnygáz és vízágyú – alkalmazásának, a tömeg figyelmeztetésének, hogy fegyverhasználat fog következni, majd figyelmeztető lövések leadásának. Az is szabályozott volt, hogy milyen testrészekre lehet lőni. 

Mosonmagyaróváron azonban 1956. október 26-án a délelőtti órákban mindezéppen ellenkezőleg történt.

A Nemzeti Bizottság határozataalapján 1956. október 28-án történt mega 26-i sortűz áldozatainak – a „Nemzeti Hősöknek” – a temetése.



Visszaemlékezések

„Más­nap, 26-án, pén­te­ken reg­gel 7 óra után tün­te­tés kez­dő­dött. A kü­lön­bö­ző irány­ból ér­ke­ző cso­por­tok vé­gül is a No­vem­ber 7-e [ma: Deák] té­ren gyü­le­kez­tek. Ide ér­kez­tek a gim­ná­zium ta­nu­lói is. A hall­ga­tók ki­sebb-na­gyobb cso­por­tok­ban csat­la­koz­tak az alig 150 mé­ter­re lé­vő tö­meg­hez. A ta­ná­ri kar vé­le­mé­nye az volt, hogy mi­vel a tün­te­té­sen va­ló rész­vé­te­lü­ket megaka­dá­lyoz­ni nem le­het, a je­len lé­vő ta­ná­rok is tart­sa­nak a hall­ga­tók­kal, és le­he­tő­ség sze­rint tart­sák vissza őket az erő­sza­kos cse­le­ke­de­tek­től. 

A té­ren és a mel­let­te lé­vő Le­nin [ma: Fő] úton köz­ben ha­tal­mas tö­meg gyűlt össze. A han­gu­lat igen fe­szült, a tö­meg pe­dig egye­ne­sen fé­lel­me­tes volt. A szó­no­kok kö­ve­te­lé­se­ket ad­tak elő, me­lyek kö­zül a leg­több a szov­jet csa­pa­tok ki­vo­ná­sát kö­ve­tel­te. A leg­job­ban sza­va­ló hall­ga­tó el­sza­val­ta a Nem­ze­ti Dalt, majd a tö­meg las­san megin­dult a Le­nin úton a pos­ta fe­lé. A te­ret öve­ző párt­bi­zott­ság­ra és a ta­nács­há­zá­ra a tö­meg nem kí­vánt be­men­ni, elég volt ne­kik, hogy le­vet­ték a vö­rös csil­la­got, és ki­tűz­ték a ma­gyar zász­lót. A ta­nács­há­za épü­le­té­ben egy ki­sebb ha­tár­őr­egy­ség tar­tóz­ko­dott. Az egy­ség pa­rancs­no­ka Stef­kó Jó­zsef ha­tár­őr had­nagy volt, aki csak dé­li 12 óra után ment vissza az egy­sé­gé­hez a lak­ta­nyá­ba, te­hát a sor­tűz­nél ott sem le­he­tett.” (In­vics Jó­zsef) 

Ez utób­bi ki­je­len­tés vi­tat­ha­tó. Az ún. He­ring-bi­zott­ság, mely 1989-ben ala­kult, és felada­ta a mo­son­ma­gyar­óvá­ri lak­ta­nyá­nál tör­tént fegy­ver­hasz­ná­lat előz­mé­nyei­nek, okai­nak és kö­rül­mé­nyei­nek a ki­vizs­gá­lá­sa volt, egyér­tel­műen megál­la­pí­tot­ta, hogy Stef­kó Jó­zsef a sor­tűz ide­jén a lak­ta­nyá­ban volt.

 „Köz­ben a tö­meg a Vá­ros­ka­pu tér­re ért, ott egy au­tó­busz te­te­jé­ről is­mét kö­ve­te­lé­sek hang­zot­tak el. Mu­sic Lász­ló har­mad­éves hall­ga­tó ol­vas­ta fel az egye­te­mi if­jú­ság kö­ve­te­lé­seit. Itt el­ter­jedt az a hír, hogy a já­rás­bí­ró­ság fog­dá­já­ban po­li­ti­kai fog­lyok van­nak. A tö­meg egy ré­sze ezek ki­sza­ba­dí­tá­sát ha­tá­roz­ta el.” (In­vics Jó­zsef)

A volt já­rás­bí­ró­ság­nál tör­tént ese­mé­nyek­ről, ké­sőbb a 48-as em­lék­mű­nél tar­tott rög­tön­zött megem­lé­ke­zés­ről több fo­tó áll ren­del­ke­zé­sünk­re. A for­ra­da­lom jel­ké­pe­ként lyu­kas zász­lók, il­let­ve „Ki az oro­szok­kal!” felira­tú transz­pa­ren­sek je­len­tek meg. A részt­ve­vők ar­cá­ról su­gár­zott a bol­dog­ság, az öröm.  

„Ká­roly­li­get­ben lak­tam, és a bel­vá­ros­ból a szél a zajt, éne­ket oda­hoz­ta. Mint egy őrült siet­ve felöl­töz­tem, ro­han­tam, nem volt messze a la­ká­som­tól, lá­tom a já­rás­bí­ró­ság előtt a nagy tö­me­get. Him­nuszt éne­kel­tek és va­la­ki szó­no­kolt. De­zsőt ke­res­tem. Vé­gig­né­zek az ut­cán, és lá­tom, hogy száz mé­ter tá­vol­ság­ból ke­rék­pár­ral jön, ma­gyar zász­ló a ke­zé­ben, utá­na a fog­ke­fe­gyár dol­go­zói. A fog­lyo­kat kien­ged­ték, nagy él­jen­zés. Az em­be­rek egy­mást csó­kol­ták, ölel­ték, öröm­má­mor­ban úszott min­den­ki. En­nek a szer­ve­zői az egye­te­mis­ták vol­tak.” (Mics­ka Sán­dor­né Pász­li Má­ria óvó­nő)

 A gyá­ri mun­ká­sok ki­sebb cso­port­jait kien­ged­ték a fel­vo­nu­lás­ra, de a gyá­rak nem áll­hat­tak le a ter­me­lés­sel.


„Itt a té­ren ter­jedt el a hír, hogy az ipar­te­le­pi gyá­rak mun­ká­sait nem en­ge­dik ki tün­tet­ni. Va­la­ki ki­ta­lál­ta, hogy a tö­meg men­jen oda és sza­ba­dít­sa ki őket. Így a tö­meg na­gyobb ré­sze elin­dult a Gyá­ri úton az ipar­te­le­pek fe­lé. A tö­meg ki­sebb ré­sze a rá­dió­hoz, il­let­ve az 1848-as em­lék­mű­höz vo­nult. […] Idő­köz­ben a Gyá­ri út vé­ge fe­lé vo­nu­ló tö­meg ta­lál­ko­zott na­gyobb mun­kás­cso­por­tok­kal, akik köz­ben ki­jöt­tek az üze­mek­ből. A ta­lál­ko­zás­kor lel­ke­sen üd­vö­zöl­ték egy­mást. Az a hír jár­ta, hogy már csak a Kö­tött­áru­gyár nem vo­nult ki, a töb­bi vál­la­lat [Tim­föld, Len­gyár, ÉDÁSZ, Fü­szért, Fog­ke­fe­gyár] dol­go­zói már az ut­cán van­nak. A Kö­tött­áru­gyár por­tá­ja elé ért a tö­meg, az ott dol­go­zó­kat is kien­ged­ték, akik el­ke­ve­red­tek az odaér­ke­ző tö­meg­ben, amely így kb. 2000 fő­re sza­po­ro­dott. Úgy kb. 10 óra kö­rül a tö­meg megin­dult vissza­fe­lé, de nem azon az úton, ahol jött. Úgy tűnt, vé­ge a tün­te­tés­nek, a han­gu­lat tel­je­sen békés, egye­ne­sen ke­dé­lyes volt. Mi­vel nem is­mer­tem a kör­nyé­ket, meg­kér­dez­tem egy har­mad­éves hall­ga­tót, mer­re me­gyünk ha­za­fe­lé. Azt fe­lel­te, hogy ő úgy hal­lot­ta ép­pen aze­lőtt, hogy el­vo­nu­lunk egy lak­ta­nya előtt, ahol egy ka­to­na­ze­ne­kar áll a tö­meg élé­re, s így vo­nu­lunk vissza. Így ért a tö­meg a lak­ta­nya előt­ti tér­ség­re.” (In­vics Jó­zsef)

 A lak­ta­nyát fel­ké­szí­tet­ték a vé­de­ke­zés­re. Az ab­la­kok­ban so­ro­zat­lö­vő fegy­ve­re­ket he­lyez­tek el, gép­pus­ká­kat az út mind­két ol­da­lán. Gép­pus­ka­fész­ke­ket ala­kí­tot­tak ki a ka­pu­be­já­rat­nál. A lak­ta­nya Du­dás Ist­ván szá­za­dos pa­rancs­nok­sá­ga alatt állt. Az öreg ka­to­nák le­sze­re­lé­se miatt 100 újonc ké­pez­te az ál­lo­mány je­len­tős ré­szét. A lak­ta­nyá­nál tör­tén­te­ket há­rom visszaem­lé­ke­zé­sen ke­resz­tül idéz­zük fel. Kezd­jük a sor­tűz előt­ti pil­la­na­tok­kal!  


„A tö­meg élén egy kb. 20 fő­ből ál­ló cso­port állt, akik több fe­ke­te és nem­ze­ti szí­nű zász­lót vit­tek. A tö­meg nem a lak­ta­nya be­já­ra­tá­hoz ér­ke­zett, ha­nem va­la­hogy az ol­da­lá­hoz, ahon­nan a be­já­rat még 60-70 mé­ter­re le­he­tett. A tö­meg fo­ko­za­to­san ér­ke­zett a lak­ta­nya kö­ze­lé­be, ahol meg­lát­va a ka­to­ná­kat, megállt, de mi­vel há­tul­ról fo­lya­ma­to­san ér­kez­tek, így a tö­meg szé­les­sé­gé­ben ter­jedt. Én a lak­ta­nya sar­ká­val szem­ben, az el­ső so­rok­ban áll­tam, nem több mint 30 mé­ter­re az épü­let­től. Eköz­ben az árok­ból egy tiszt lé­pett fel­tar­tott kéz­zel a tö­meg elé. Va­la­mi olyas­mit mon­dott, hogy nincs itt sem­mi ke­res­ni­va­ló­juk, men­je­nek ha­za. A tö­meg­ből ki­sebb cso­port kö­ve­tel­te, hogy ve­gyék le a váll-la­pot és a lak­ta­nyá­ról a vö­rös csil­la­got. Er­re nem mon­dott ne­met, és el­ment jobb fe­lé. Ezek az ese­mé­nyek 5-8 per­cig is el­tart­hat­tak, mi­kor ar­ra let­tem fi­gyel­mes, hogy a tö­me­get ve­ze­tő zász­lós cso­port megin­dult jobb fe­lé gyors lép­tek­kel. Jobb­ra volt a lak­ta­nya be­já­ra­ta, de jobb­ra le­he­tett a vissza­fe­lé tar­tó út­ra is rá­tér­ni. Az egyik III. év­fo­lya­mos hall­ga­tó, aki az él­cso­port­ban volt, utá­na azt mond­ta, egy­sze­rűen un­ták már az ácsor­gást, és ha­za akar­tak men­ni. Az él­boly nem te­he­tett meg 10 mé­tert, ami­kor meg­szó­lalt egy gép­pus­ka, de nem a moz­gás­ban lé­vő cso­port­tal szem­ben, ha­nem tő­le bal­ra, va­la­hol a lak­ta­nya sar­ká­nál.” (In­vics Jó­zsef)

„Ami­kor én oda­men­tem ke­rék­pár­ral a lak­ta­nya elé, azért tud­tam oda­jut­ni a Du­dás­hoz, mert én nem men­tem a tö­meg­gel, mert én kin­ti mun­kát vé­gez­tem. Du­dás oda­jött hoz­zánk. Így be­szél­tem ve­le, mint ahogy önök­kel. Egész kö­zel, egy lé­pés­nyi­re, zseb­re vót té­ve a ke­ze. Mo­so­lyog­va jött oda. Mit óhaj­ta­nak elv­tár­sak? Kö­zö­sen mond­tuk, sem­mi mást, csak a csil­la­got akar­juk le­ven­ni. Sem­mi aka­dá­lya, ezt is mo­so­lyog­va mond­ta. Aszon­gya, ke­res­sünk egy lét­rát és le­vesszük. A kí­ván­csi tö­meg már kö­ze­le­dett oda, min­den­ki sze­ret­te vol­na hal­la­ni, mi­ről megy ott a szó. A tö­meg hát­só ré­sze a Szó­za­tot éne­kül­te, az ele­je pe­dig a Kos­suth La­jost Ami­kor azt éne­kül­ték, hogy ha­zád­nak ren­dü­let­le­nül, ak­kor dör­dült el a sor­tűz.” (Swendt­ner Fe­renc, a zász­lós cso­port tag­ja)  


„26-án reg­gel tün­te­tés kez­dő­dött a vá­ros­ban, amely elő­ször a tim­föld­gyár­hoz vo­nult, majd a szer­ve­ző fel­hí­vá­sá­ra – »Me­gyünk az ÁVÓ-s lak­ta­nyá­hoz is« – hoz­zánk kö­ze­le­dett. Er­ről mi tud­tunk. Úgy dön­töt­tem, ha a tö­meg a lak­ta­nyá­hoz ér, han­gos­be­szé­lőn szó­lok hoz­zá­juk, en­ged­mény­ként le­ve­te­tem a csil­la­got, de a ci­vi­lek be­ju­tá­sát, fegy­ver­hez ju­tá­sát megaka­dá­lyo­zom. Ki­men­tem a lak­ta­nya ka­pu­ja elé, ahol ak­kor még 100-150 em­ber ácsor­gott. Meg­kér­dez­tem: elv­tár­sak, mi a kí­ván­sá­guk Azt mond­ták, a vö­rös csil­la­got le kell ven­ni. Mond­tam, hogy ez meg fog tör­tén­ni, és vissza­men­tem az iro­dám­ba, hogy a dön­tést mun­ka­tár­saim­mal meg­be­szél­jük. Ezen­köz­ben ért a tö­meg a lak­ta­nyá­hoz, én egy tá­vo­labb­ról dör­dü­lő lö­vést hal­lot­tam, majd né­hány má­sod­perc múl­va tü­zel­ni kezd­tek a gép­pus­kák. Mindez né­hány pil­la­nat alatt ját­szó­dott le, az ab­lak­hoz ug­rot­tam és a han­gos­be­szé­lőn kiüvöl­töt­tem, hogy tü­zet szün­tess. A fegy­ve­rek ek­kor el­hall­gat­tak.” (Du­dás Ist­ván lak­ta­nya­pa­rancs­nok)

A He­ring-bi­zott­ság a ta­núk val­lo­má­sai­ból a kö­vet­ke­ző­képp re­konst­ruál­ta a tör­tén­te­ket: a tisz­tek fo­lya­ma­to­san hát­rál­tak, s ami­kor a tö­meg az úgy­ne­ve­zett kri­ti­kus pon­tot elér­te, az egyik tiszt, a visszaem­lé­ke­zé­sek sze­rint Gye­nes – akit a lak­ta­nyá­ba be­nyo­mu­ló tö­meg ké­sőbb meg­lin­cselt – vagy Tóth fő­had­nagy, pisz­to­lyát elő­vet­te és a le­ve­gő­be lőtt vagy kar­jel­zést adott. Ezt kö­ve­tően a ka­to­nák lő­ni kezd­tek.

Du­dás Ist­ván ese­té­ben az épü­let­ben tar­tóz­ko­dást tar­tot­ták va­ló­szí­nűbb­nek, de ez nem dönt­he­tő el egyér­tel­műen, hisz pél­dául Gá­bor Jó­zsef­né szem­ta­nú sze­rint ennyi idő alatt Du­dás nem ér­he­tett fel a tér­ről az eme­le­ti iro­dá­já­ba.

 

Az 1994-ben el­kez­dő­dött és nyolc évig el­hú­zó­dó ún. Du­dás-per­ben a Győr–Mo­son–Sop­ron Me­gyei Bí­ró­ság Ka­to­nai Ta­ná­csa há­rom évi fog­ház­bün­te­tés­re ítél­te Du­dás Ist­vánt több em­be­ren el­kö­ve­tett, em­ber­ölés­sel meg­va­ló­su­ló, el nem évü­lő, em­be­ri­ség el­le­ni bűn­cse­lek­mény miatt. A bí­ró megál­la­pí­tot­ta, hogy Du­dás Ist­ván nem adott ki tűz­pa­ran­csot, ugyanak­kor nem tet­te meg a szük­sé­ges in­téz­ke­dé­se­ket a sor­tűz el­ke­rü­lé­sé­re. 2002. jú­nius 11-én Du­dás Ist­ván el­hunyt. A má­sod­fo­kú tár­gya­lá­son ha­lá­la miatt meg­szün­tet­ték az el­le­ne in­dí­tott el­já­rást. 

A gyil­kos sor­tűz­ről min­den visz­szaem­lé­ke­ző bor­zal­mas ké­pet tár elénk. A tö­me­get vá­rat­la­nul ér­te a go­lyó­zá­por, nem szá­mí­tot­tak rá, békés, vi­dám han­gu­lat­ban vol­tak. 

„…po­ko­li mó­don meg­szó­lal­tak a fegy­ve­rek. Er­re a ke­gyet­len lö­völ­dö­zés­re, még ma sem tu­dom ho­gyan, mert nem tu­da­to­san, sar­kon for­dul­tam, has­ra vág­tam ma­gam, és fe­küd­tem. De az el­ső so­ro­zatban, mert a sor­tűz­nek két so­ro­za­ta volt [több ta­nú sze­rint há­rom so­ro­zat volt] –, egy­szer csak azt érez­tem, hogy na­gyon me­leg a jobb arc­fe­lem, tisz­ta vér vol­tam. Ak­kor lát­tam, hogy mel­let­tem fek­szik egy mun­kás­ru­há­ba öl­tö­zött fér­fi, aki­nek a fe­je le volt skal­pol­va, mint­ha egy lab­dát ket­té­vág­ná­nak. […] Jött egy pil­la­nat­nyi, egy lé­leg­zet­vé­tel­nyi szü­net, ez volt az al­kal­mas idő ar­ra, hogy ki­cse­rél­jék a gép­pus­ka­he­ve­de­re­ket meg a gép­pisz­toly­tá­ra­kat. Gon­dol­ják át, mi­cso­da őrült hely­zet volt ez […] mert az em­ber nem tud­ta, mi kö­vet­ke­zik: ki­jön­nek és le­lő­nek ben­nün­ket, vagy újabb so­ro­zat lesz. […] Ahogy el­kezd­tem kúsz­ni, ak­kor kez­dő­dött a má­so­dik sor­tűz. […] azt érez­tem, hogy a de­re­kam­ra egy kö­rül­be­lül 15 ki­lós ka­la­páccsal oda­vág­tak egy ke­gyet­len ütést. Az­tán ott ma­rad­tam, to­vább­ha­lad­ni nem volt le­he­tő­sé­gem” (Ku­ro­li Gé­za, ak­kor el­ső éves aka­dé­mis­ta)

 Ré­mül­ten me­ne­kült min­den­ki, a gép­pus­ka, gép­pisz­toly mel­lett ké­zi­grá­nát on­tot­ta a ha­lált.

„Mind a két lá­bam meg­sé­rült, de hát sze­ren­csét­len­sé­gem­re nem olyan bor­zasz­tóan. De a bá­tyám­nak le­sza­kadt a fe­je. Azon­nal ször­nyet­halt. Majd meg­lát­tam a ba­rát­nő­met pár mé­ter­re tő­lem, akin egy ró­zsa­szín szok­nya volt és csu­pa vér volt az ol­da­la. Az­tán még egy­szer jött egy so­ro­zat a há­tunk­ba. És én vé­gül elér­tem a gaz­da­sá­gi ud­var­hoz, és feláll­tam és fu­tot­tam egy da­ra­big, majd összees­tem.” (Gá­bor Jó­zsef­né Pan­dur Ág­nes)

„Ahogy biz­tos fe­de­zék­be ér­kez­tem, el­hall­gat­tak a fegy­ve­rek. Az órá­mon 10 óra 35 perc volt. Mi­vel na­gyon vé­rez­tem, nem fu­tot­tam to­vább, ha­nem leül­tem. Köz­ben ott töb­ben let­tünk, és a ház sar­ka fe­lől les­tünk a lak­ta­nya irá­nyá­ba. A lát­vány bor­zal­mas volt. Jaj­ga­tá­sok, se­gély­kiál­tá­sok, se­be­sül­ten mász­va me­ne­kü­lő em­be­rek, de le­he­tett lát­ni, hogy so­kan moz­du­lat­la­nul fek­sze­nek. Egy se­be­sült fér­fi az ök­lét ráz­ta, kiabált a gép­pus­kás ka­to­nák fe­lé: »Mit tet­te­tek, ti sze­ren­csét­le­nek?« A vá­lasz: »Ha akar­já­tok, kap­hat­tok még.« Köz­ben a lak­ta­nyá­ból hordágyak­kal ki­jö­vő ka­to­nák el­kezd­ték a legelöl lé­vő se­be­sül­tek össze­sze­dé­sét, de ha­ma­ro­san megér­kez­tek szi­ré­náz­va az el­ső men­tők is. To­vább nem né­ze­lőd­het­tem, mert egy fér­fi be­ve­ze­tett a kony­há­ba, és be­kö­töz­te a legin­kább vér­ző se­bet a jobb vál­la­mon, majd gya­log ve­le együtt be­men­tünk a kór­ház­ba.” (In­vics Jó­zsef) 

A ha­lot­tak szá­ma ma is bi­zony­ta­lan, mi­vel a kór­há­zi anya­köny­vek el­vesz­tek, il­let­ve Győr­ben és vi­dé­ken is te­met­tek el ha­lot­ta­kat. A He­ring-bi­zott­ság 1989-ben 52 főt szá­molt össze: 43 fér­fit és 9 nőt, a Stern ma­ga­zin 1976-ban 84 fő­ről, a Re­mem­ber cí­mű kiad­vány 1975-ben 88 fő­ről írt. 1989-ben Swendt­ner Fe­renc szem­ta­nú a Va­sár­na­pi Új­ság­ban 105 fő­ről be­szélt. A lak­ta­nya előt­ti té­ren kö­zel száz se­be­sült ma­radt.

Az el­ső döb­be­net után a lak­ta­nyá­ból hordágya­kat hoz­tak a kis­ka­to­nák, a se­be­sül­te­ket a vá­ro­si kór­ház­ba, majd Győr­be és Bu­da­pest­re vit­ték. He­gyes­ha­lom­nál en­ge­dé­lyez­ték oszt­rák vér­szál­lí­tó au­tók be­jö­ve­te­lét.

 Du­dás Ist­ván a sor­tűz után azon­nal Cseh­szlo­vá­kiá­ba me­ne­kült. Fe­le­sé­ge így em­lé­ke­zik me­ne­kü­lé­sük­re: „La­ká­sun­kon ak­kor né­gyen tar­tóz­kod­tunk, én, az öt­éves kis­fiam és Vá­gi Jó­zsef fő­had­nagy fe­le­sé­ge és ki­lenc hó­na­pos kis­lá­nya. A ház­ban la­kók­tól tud­tuk meg, hogy lö­völ­dö­zé­sek tör­tén­tek a lak­ta­nyá­nál, a tö­meg be­tört a lak­ta­nyá­ba, és el­fog­lal­ta azt, ül­dö­zik az ÁVH-so­kat, el­ső­sor­ban a hi­va­tá­sos ál­lo­mányt. […] Egy­szer csör­gött a te­le­fon, egy női hang be­szélt, azt mond­ta: Me­ne­kül­jünk a la­ká­sunk­ról, mert ke­res­nek ben­nün­ket és fel akar­nak akasz­ta­ni. […] Is­mét csör­gött a te­le­fon. Győr­ből, a ha­tár­őr ke­rü­let­ből hív­tak ben­nün­ket. Meg­je­löl­ték az idő­pon­tot és a he­lyet, aho­va ér­tünk fog­nak jön­ni. Nem kel­le­tett so­kat vár­nunk, ami­kor megér­ke­zett egy szür­ke War­sza­wa gép­ko­csi. Vé­gül is si­ke­rült be­jut­nunk Győr­be, ahol a ke­rü­let­pa­rancs­nok la­ká­sá­ra vit­tek ben­nün­ket. Ott tud­tam meg, hogy fér­jem Po­zsony­ban van. A la­kás­ban tar­tóz­kod­tunk ok­tó­ber 27-én és 28-án, ami­kor kö­zöl­ték ve­lünk, hogy át­visz­nek fér­jem­hez Po­zsony­ba, így is tör­tént.” (Du­dás Ist­ván­né)

Rö­vi­de­sen megér­ke­zett Győr­ből Föl­des Gá­bor és csa­pa­ta fe­hér zász­ló­val, s be­men­tek a lak­ta­nyá­ba. Vá­gi Jó­zsef fő­had­naggyal kö­zöl­ték, hogy át­ve­szik a pa­rancs­nok­sá­got, és le­fegy­ve­rez­ték őket. A sor­ka­to­nák el­hagy­hat­ták a lak­ta­nyát. A tö­meg ek­kor nyo­mult be a lak­ta­nyá­ba. Gye­nes György fő­had­na­gyot fel­kon­col­ták. Vá­gi Jó­zse­fet, Tóth és Má­té fő­had­na­gyot Föl­des Gá­bor ki­me­ne­kí­tet­te, mi­köz­ben ő is meg­sé­rült. A tisz­te­ket szo­ros őri­zet mel­lett a ta­nács­há­zá­ra vi­tet­te. 

Ek­kor ér­ke­zett a lak­ta­nyá­hoz a Ti­ha­nyi Ár­pád ve­zet­te ka­to­nai kon­voj. Ti­ha­nyi kór­ház­ba vi­tet­te Stef­kó Jó­zsef had­na­gyot. Be­je­len­tet­te a fel­ke­lők­nek, hogy a sor­tűz fe­le­lő­seit tör­vény elé ál­lít­ják. A tö­meg ek­kor visszain­dult a ta­nács­há­za és a kór­ház elé, ahol egész éj­jel vir­rasz­tott. Ok­tó­ber 26-án dél­után Fek­szi Lász­ló győ­ri ha­tár­őr­pa­rancs­nok kí­sér­le­tet tett Vá­gi Jó­zsef ki­sza­ba­dí­tá­sá­ra, si­ker­te­le­nül. A hely­zet kon­szo­li­dá­lá­sa, a for­ra­da­lom tör­vé­nyes­sé té­te­le ér­de­ké­ben megala­kult a Mo­son­ma­gyar­óvá­ri Nem­ze­ti Ta­nács. El­nö­ké­vé Si­pos Ist­ván aka­dé­mis­tát vá­lasz­tot­ták. Tag­jai let­tek: Var­ga Er­nő dé­kán, Amb­rus Jó­zsef őr­nagy, he­lyőr­ségpa­rancs­nok, Hor­váth Im­re, a párt el­ső tit­ká­ra. 

Így ért vé­get Mo­son­ma­gyar­óvár leg­ször­nyűbb nap­ja 1956. ok­tó­ber 26-án.

Megjegyzések
* Az email nem lesz publikálva a weboldalon.