Kalmárvárosból gyárváros

A modern ipar kezdetei Győrben

A 19. század közepén néhány évtizedre Győr vált a nyugatra irányuló magyar gabonaexport legfontosabb átrakó-továbbító központjává. A Duna szabályozatlansága miatt a Bécs felé induló gabonaszállítmányok fő útvonalát Gönyűtől a Mosoni-Duna jelentette. A vasútvonalak kiépítésével Győrnek a gabonakereskedelemben betöltött centrális szerepét fokozatosan a főváros vette át. A gabonakereskedelem hanyatlása a város társadalmát új megélhetési lehetőségek keresésére ösztönözte. A gazdasági elit figyel­me a gyáripar felé fordult. A kalmárváros néhány évtized alatt gyárvárossá alakult át. 

A gazdaság szerkezetének radikális átalakításához szükséges előfeltételek Győrött eleve adottak voltak vagy fokozatosan megteremtették azokat. Lakosságszám tekintetében 1890-ben Győr a hazai városok rangsorában csak a 30. helyet foglalta el, de az 1900. évi népszámlálás során összeírt 37 543 főnyi népesség (amelyben már benne van a Győrhöz ezer szállal kapcsolódó, de formálisan csak 1905. január 1-jén csatlakozó Győrsziget és Révfalu-Pataháza lakossága is) biztosította az iparfejlődés megindításához minimálisan szükséges munkaerőt és fogyasztópiacot.

^{A Stádel Gépgyár reklámképe} 

Gyártelepítési tényezők

Az iparosítás szempontjából a népesség számánál fontosabb tényezőnek számított a város urbanizáltságának foka. Keleti Károly szerint 1871-ben Győr ebben a tekintetben a 131 magyar város között – Pozsony, Nagy­szeben, Pest és Kassa után – az igen előkelő, 5. helyet foglalta el. A nagy lakosságszámú és óriási határú alföldi mezővárosokhoz képest Győr előnye lakóinak magas műveltségi szintjében, az átlagosnál jobb egészségügyi paramétereiben, az őstermelő lakosság alacsony és az úgynevezett ipar-forgalmi népesség magas arányában mutatkozott meg. 

A vállalkozások letelepedését elősegítő tényezők közül első helyen szokták említeni Győr rendkívül kedvező földrajzi fekvését. A vizek városa a 19. század második felében a Dunántúl egyik legnagyobb vasúti csomópontjává fejlődött, öt irányból futottak össze itt a vaspályák. A kedvező vízi és vasúti forgalmi helyzet a nyersanyag fuvarozását olcsóvá, a munkaerő és késztermék szállítását gyorssá tette. A Kis-Duna és a Rába hajókikötőjét közvetlen vasúti vágányok kötötték össze a teherpályaudvarokkal. A folyók egyúttal a gyárak és a város ipari és kommunális vízigényét is biztosították. 

A szakmunkások egy része az évszázados tradíciókkal bíró kézműiparból érkezett a gyáriparba, de a művezetők és előmunkások jelentős részét az alapítók még több évtizeden át Ausztriából, Cseh- és Morvaországból telepítették át, ahol rendszerint anyacégeik is működtek. A kvalifikált munkaerő új generációit a város tanonc- és szakiskoláiban képezték. A környező falvak a gyárak segéd- és napszámosmunkásainak bőséges forrását biztosították, amit alkalmanként szlovák, illetve horvát idénymunkásokkal egészítettek ki. 

A város közüzemeinek sorát 1868-ban (Pest, Szeged és Debrecen után) a gázgyár nyitotta meg, amelyet – a víz- és csatornaműhöz hasonlóan – magánszemélyek részvénytársasági formában alapítottak. Az önkormányzat a vízművet 1899-ben, a gázgyárat 1911-ben megvásárolta a tulajdonosoktól. A kommunális intézmények sorában a városi erőmű volt az első, amelyet 1904-ben már eleve közüzemként létesítettek. A nagyobb győri gyárak gőzkazánjaikkal jórészt saját maguk termelték a villanyáramot. 

Az alapítók

Az első gyárak szinte kizárólag egyéni cégként jöttek létre. Akkor alakultak át idegen tőke bevonása nélkül rendszerint közkereseti társasággá, amikor a család fiai nagykorúakká váltak. Ennek a társasági formának az alapítása nem igényelte bonyolult jogi előírások betartását, alapítói okirat szerkesztését. Ezzel a formaváltással a vállalkozás családon belüli továbbadását készítették elő (Szabó Samu és Fia, Stirling Tóbiás és Fia, Neubauer Károly és Fia, Schlesinger Hermann Fiai). Testvérek is gyakran választották a közkereseti társasági formát (Benes testvérek vegyészeti gyára, Pfeiffer testvérek darálómalma, Hets testvérek gőzfűrészüzeme). Mivel ennél a társasági formánál egyetemleges a tulajdonosok felelőssége, csak családtagok vagy nagyon jó ismerősök (Koestlin Lajos, Heller Zsigmond, Diamant Emánuel) jöhettek számításba. 

Az „igazi” gyárak a 19. század utolsó harmadától kezdve már részvénytársaságként jöttek létre (szeszgyár, vagongyár, a selyemfonón kívül a textilgyárak, az ágyúgyár stb.), a közkereseti társaságok pedig a 19–20. század fordulóján alakultak át részvénytársasággá. Részben azért, mert a technológiai fejlődés jelentős mértékű külső tőkebevonást tesz szükségessé (Kohn-olajgyár), másrészt kényszerből. Amikor például a Koestlin-kekszgyár a gazdasági világválság idején a csőd szélére került, csak a Magyar Ipari Jelzáloghitelintézet kölcsöne mentette meg a felszámolástól. Mivel azonban a bank kizárólag részvénytársaságnak nyújtott hitelt, a társaságiforma-váltást nem lehetett elkerülni. 

A gyáralapítók jellemzően külföldiek, németországi, ausztriai, cseh- és morvaországi zsidó vállalkozók vagy azok leszármazottjai voltak. Az ő nevükhöz fűződik a legtöbb – országhatárokon kívül is ismertté vált – győri gyár (Back Hermann gőzmalma, győri szeszgyár, győrszigeti és győri olajgyár, Neubauer-gyufagyár) létesítése. Eredetileg zsidó vallású volt a győri finomposztógyár alapítója, Back Hermann unokaöccse is, aki később kikeresztelkedett és áttért a katolikus hitre. De zsidó vallású volt Schlesinger Hermann, az egyik győrszigeti ecet- és szeszgyár tulajdonosa és Koestlin Lajos is, aki két, ugyancsak izraelita üzlettársával, Heller Zsigmonddal és Diamant Emánuellel 1900-ban megalakította a győri kekszgyárat. A sor még folytatható Meller Ignáccal, Singer Mórral, Schmidl H. Jánossal és másokkal.) Fontos megjegyeznünk, hogy Győrött a szalonzsidózáson túl az 1930-as évek második feléig ismeretlen a Solymosi Eszter-ügy kapcsán az országot elborító antiszemita pogromhullám. A helyi zsidóság identitását ugyan nem adta fel, de sokan túlléptek az ortodox hagyományokon, igazodtak a befogadó közösség szokásaihoz, megtanultak magyarul, egyesek magyarosították a nevüket, sőt kikeresztelkedtek. 

Azok a keresztény vallású polgárok, akik Győrött a 19–20. században gyárat alapítottak, jórészt szintén nem itt születtek. Stádel Károly apja Németországból vándorolt Győrbe. A Benes család felmenői csehek voltak. Ajkai Nirnsee Ferenc svéd családból származott. Szabó Samu lakatos, majd takaréktűzhely-gyáros Vásárhelyről, Nagy Mihály tésztagyáros Temesvárról költözött a Rába partjára. A győri kereskedők egyetlen jelentős gyárat alapítottak 1884-ben, a Győri Szeszgyár és Finomító Rt.-t. Vállalkozásukat azonban nem kísérte üzleti siker, az indulás után alig két évvel a csőd szélére sodródtak, és a gyár úgy csúszott ki a kezeik közül, hogy a keletkezett tetemes veszteséget az alaptőke leszállításával az alapítóknak kellett viselniük. A bu­kás és a vele járó súlyos anyagi vesz­teség óvatosságra intette őket, ezért a továbbiakban távol maradtak a kockázatos gyáripari befektetésektől. 

A gyáripar megerősödése

Magyarországon a hivatalos iparstatisztikai felvételek kezdetétől a II. világháború végéig azokat az üzemeket ne­vezték gyárnak, amelyekben gépeket alkalmaztak, többnyire raktárra is termeltek és legalább 20 főt foglalkoztattak. Mivel a 19. század közepétől már szinte valamennyi nagyobb győri termelőüzem alkalmazott gőzgépet, a győri gyárakat minimum két csoportba célszerű besorolni. „Kvázi” gyárnak tekinthetjük azokat a vállalkozásokat, amelyek rövid működési idő után megszűntek (Milanovics János és Negro Béla mezőgazdasági gépgyára, Deutsch Lajos bőrgyára), vagy hosszabb ideig fennmaradtak ugyan, de nem tudtak túllépni egy alacsony fejlettségi szinten (Stádel Károly gépgyára, Stirling Tóbiás margarin- és kása­gyára, Szabó Samu takaréktűzhelygyára stb.). 

Az „igazi” gyárak közös jellemzője, hogy ezeket a tulajdonosok részvénytársasági formában több százezer, esetenként több millió korona tőkével alapítják, a foglalkoztatottak száma időnként több ezerre rúg, termékeiket nagy sorozatban, specializált gépi berendezéseken állítják elő, rendszeresen részt vesznek hazai és nemzetközi kooperációban, gyártmányaik állandó fejlesztésére, megújítására törekednek, licenceket vásárolnak és sikeresen adaptálnak, a világpiacra termelnek, ahol termékeikkel felveszik a harcot a külföldi konkurenciával, a legéletrevalóbbak pedig vertikálisan és horizontálisan itthon és a határokon túl terjeszkednek. 

Ebben az időben Győrött közel egy tucat gőzmalom működött. Közülük a Back család gőzmalma számított a legnagyobbnak. A Back testvérek 1890-ben megvásárolták a csődbe jutott Benes-féle győrszigeti malmot, ahol osztrák és angol befektetők bevonásával, valamint a Nagy Mihály-féle újvárosi tésztagyár berendezéseinek átvételével megalapították Győr első kekszgyárát. A szép reményekkel induló piskótagyár néhány hónappal később porig égett. A gyárat újjáépítették, de a remélt haszon elmaradt, ezért a részvényesek 1893 végén a társaság felszámolásáról döntöttek. Hatévi üzemszünet után a kekszgyárat Koestlin Lajos és két társa vásárolta meg, megalapozva Győr emblematikus kekszgyárát. 

A valódi gyárrá fejlődő győri üzemek közé kell sorolnunk Neubauer Károly gyufagyárát is, amelyben induláskor semmilyen gép nem működött, a gyufakészítés minden fázisát (a gyufaszálak hasításától azok foszforba mártásán, szárításán, dobozolásán át egészen a csomagolásig) kézi erővel végezték. Később azonban csaknem az összes munkafolyamatot sikerült gépesíteni, a foglalkoztatottak számát pedig többszörösére emelni.

 Az osztrák Austerlitz Henrik Győrszigetben 1848-ban alapított egy kis olajütőmalmot, melyet sógorával, Kohn Adolffal 1851-ben gőzerőre alakított át. Ez lett az ország első gőzgéppel működő növényolajgyára. Austerlitz a város szívében, a mai Szent István úton építette fel a város második növényolajgyárát, amelynek irányítását később a családba benősült Meller Ignác vette át. A Rábca-parti üzemben elsősorban világítási célra repceolajat, a belvárosiban pedig fakonzerválásra, festésre, olajfestékek hígítására, később linóleum és műbőr gyártására használt lenolajat gyártottak. Kohn Ignác, az alapító gépészmérnöki végzettséggel rendelkező fia 1892-ben került a vállalat élére.

^{A vagongyár IV. Károly magyar király részére készített autómobilja}

Győr gyáriparának történetében fon­­tos határkőnek számít a Győri Szeszgyár és Finomító Részvénytársaság és az ezzel szoros személyi-tulajdonosi kapcsolatban álló Magyar Waggon- és Gépgyár létrejötte. Ez a két gyár jelentette az igazi, gépi tömegtermelésen alapuló nagyipar kezdetét Győrött, amelyek országhatárokon túlnyúló jelentőségre és ismertségre tettek szert. 

A szeszgyárat – amely ma is alapításának helyén, az eredeti fő profilját megtartva működik – 1884-ben ala­pították helyi terménykereskedők. A Monarchia egyik legmodernebb főzdéjének és finomítójának felépítése felemésztette az alaptőkét, ezért a működéshez szükséges forgótőkét magas kamatozású váltóhitelekből kellett előteremteni, ami bizonytalanná tette a vállalkozás likviditását, és az első szesz­ipari dekonjunktúra a csőd szélére sodorta a vállalatot. A gyár részvényeinek többségét az alapító tulajdonosok jelentős veszteség árán voltak kénytelenek eladni a Wiener Bankvereinnek, amely néhány év után továbbadta azt a Lederer fivéreknek, Ágostonnak és Emilnek. 

A Győri Szeszgyár és Finomító Rt.-re – mint bajba került és megvásárolható vállalatra – báró Szterényi József kereskedelemügyi minisztériumi államtitkár hívta fel a Ledererek figyelmét. Ágoston a felesége, a makói zsidó kereskedőcsaládból származó Pulitzer Szeréna mesés hozományát is felhasználta a válságba került, de technikai felsze­relését tekintve kifejezetten modernnek számító győri gyár megvásárlásához. 

A Lederer fivérek a szeszipar ingadozó konjunktúrájának ellensúlyozására Győrött több vállalkozást is indítottak. A leglényegesebb – Győr egész 20. századi gazdasági életére messzemenő hatással bíró – gründolásuk a Magyar Waggon- és Gépgyár 1896. de­cemberi alapítása volt. A vagongyár irányítópakettje a Ledererek kezében maradt mindaddig, amíg a részvénytöbbséget 1906–07-ben meg nem vásárolta a Wiener Bankverein. Győr – és egyúttal a Nyugat-Dunántúl – 20. századi legjelentősebb gépipari vállalkozása az első években kizárólag egyszerűbb szerkezetű vasúti tehervagonokat, tartály­kocsi­kat, platós és gyümölcsszállító vago­nokat, valamint vasszerkezeteket termelt. Később hozzáláttak az igényesebb személy-, étkező- és hálókocsik gyártásához. Az 1900-as évek elején elkezdték közúti járműalvázak, majd – külföldi licencek alapján – teherautók, autóbuszok és személyautók készítését is Győrött. 

A textilipar első fecskéjét a M. Kir. Állami Selyemtenyésztési Felügyelőség gubóbeváltója, majd selyemfonodája jelentette. Az intézmény részint a lakosságot juttatta a selyemhernyó-tenyésztéssel csekély többletjövedelemhez, részint az árva leánygyerekek felügyeletét és ellátását oldották meg itt úgy, hogy a lányok bentlakásos otthonban lakva és a selyemfonóban dolgozva saját maguk teremtették elő megélhetési költségük tetemes részét. Az első textilgyárat gyorsan követte a többi. 

Lovag Julius Leon gyáros 1901-ben a Fehérvári úton épített szövőgyárat. A Grab M. és Fiai műbőr- és viaszosvászongyárat a csehországi Grab Emmanuel és dr. Grab Hugó alapította. Keffel Ede 1912-ben Lipcséből települt Győrbe, és jórészt ugyanazokat a termékeket gyártotta, mint a Grab-gyár. A Richards-gyár 1908-ban kezdte sikeres pályáját. Az 1911-ben induló Taussig Sámuel és Fiai Lenszövőgyárban asztalkendőt, abroszt, lepedőt, törölközőt, vitorlavásznat, zsákszövetet, ponyvát és kendertömlőt gyártottak. A győri textilipar az I. világháború kirobbanása előtt egy nottinghami csipkegyár fióktelepének megnyitásával lett teljes, ahol főként függönyöket készítettek. 

Győrött az I. világháború alatt két nagyobb gyárat alapítottak. A Cardo Bútor­gyár elődje, a Faipari és Faértékesítő Rt. is ahhoz a néhány, száz évnél idősebb győri vállalkozáshoz tartozik, amely ma is eredeti helyén és kezdeti profilját alapvetően megtartva működik. 

A pilseni Škoda Művek és az esseni Krupp Művek képviselőivel 1913. április 21-én írt alá szerződést Teleszky János pénzügyminiszter ágyúgyár felépítéséről Győrött. A Krupp az ágyúcsövek gyártásában szerzett műszaki tapasztalatait átadta a Győri Ágyúgyárnak, amiért a társaság 1 millió koronát fizetett. A gyár – az eredeti tervekhez képest némi csúszással – 1916 végére készült el. Az eredetileg évi 70-100 löveg előállítására tervezett gyárban az I. világháború végéig az aknavetők gyártásán túl 7,5–30,5 cm-es kaliberű ágyúkból csaknem 1000 darabot készítettek. A hadiüzem szerves tartozéka volt a lövegek kipróbálására, belövésére szolgáló lőtér és az ország első, kifejezetten ipari célokra létesített hajózható csatornája. 

A tisztviselők, művezetők és munkások számára a gyár közelében, a 62 bérházból álló lakótelepen 405, a kor színvonalát messze meghaladó komforttal rendelkező lakást építettek. A várost 1918 őszén megszálló román csapatok az ágyúgyárat kifosztották, de az erőmű berendezéseit nem tudták elszállítani. Az I. világháború után a magyar állam a Škoda részvényeit megvásárolta, és az immár 100%-ban állami tulajdonú gyár üresen maradt csarnokaiba textilgyárak költöztek.

Ez a gazdasági szerkezet határozta meg a 20. század végéig Győr életét. A rendszerváltást követően a régi gyáripar nagy része megszűnt. A vagongyár feladta eredeti telephelyét, és kiköltözött az egykori repülőtérre. A textilipar egy vállalat kivételével teljes egészében eltűnt, és gyakorlatilag ez lett a sorsa az egykor fejlett élelmiszeriparnak is. A Selyemfonoda, a Koestlin-kekszgyár, a Richards Finomposztógyár és az ágyúgyár épületeinek egy része még áll, de eredeti funkciójukat ezek is elveszítették. A 19. század végén, a 20. század elején alapított győri gyárak közül ma már csak a szeszgyár, a Graboplast, a Cardo Bútorgyár és a lakkgyár működik eredeti helyén és az alapításkorihoz hasonló profillal. Helyüket lakóházak és bevásárlóközpontok foglalták el. A gyáripart ma már elsősorban a külföldről betelepedett multinacionális cégek reprezentálják.

Honvári János  írása (Rubicon magazin)