Miért itatták ecettel Jézust a keresztre feszítéskor?

Azt a részt, amikor Krisztust a halála előtt ecettel itatták, mindegyik evangélista apostol megemlíti. Például Márk így ír erről: „Némelyek az ott állók közül, akik ezt hallották, azt mondták: Íme, Illést hívja. Egy ember pedig elszaladt, egy szivacsot megtöltött ecettel, azt nádszálra tűzve inni adott neki”.
Lukács viszont egy másik pillanatról beszél, ami közvetlenül azelőtt történt, hogy a Megváltót keresztre feszítették: „Gúnyt űztek belőle a katonák is, odamentek és ecettel kínálták: Ha te vagy a zsidók királya, szabadítsd meg magadat!”

Többféle magyarázat is létezik arra, miért éppen ecettel (vagy savanyú borral) kínálták Krisztust, miért pont szivacsot használtak ehhez, és főként: hogyan kerülhetett egyáltalán szivacs és ecet a Golgotára, akár a római katonák, akár a helyi lakosok kezébe?

Általában, ahogy az evangéliumok más történeteinél is előfordul, Krisztus szenvedéstörténetének ezt a részét az apostolok kissé eltérően írják le. Ezért a Biblia fordításától függően azt találod, hogy Jézust vagy ecettel, vagy savanyú borral itatták. Az eredeti szövegben azonban vagy a görög ὄξος (és latin megfelelője, az oxos) szó szerepel – így nevezték az olcsó bort, az alacsonyabb társadalmi rétegek italát –, vagy az οἶνος (oinos). Mai értelemben ezek nem voltak sem egészen ecetek, sem egészen borok, ezért fordítják ezeket a szavakat hol így, hol úgy.

Fontos részlet, hogy a szivacs használata csak akkor kerül elő a történetben, amikor Jézus már a kereszten volt. Amikor a katonák még a keresztre feszítés előtt gúnyolták és kínálták ecettel, nem esik szó szivacsról – ami érthető is, hiszen akkor még nem volt rá szükség, hogy valamit felnyújtsanak neki. Az viszont már nem derül ki egyértelműen az írásokból, hogy a kereszten függő Jézust végül egy római katona itatta-e meg a szivaccsal, vagy csak egy egyszerű néző volt az.
A történtek magyarázatai két fő csoportba sorolhatók: az egyik szerint jó-, a másik szerint rosszindulat vezérelte azt, aki az italt adta. 

Kezdjük a rosszindulatú szándékot feltételező, vagyis a kellemetlenebb elméletekkel. Az egyik ilyen szerint a használt eszköz egy xilospongium (más néven tersorium) volt: egy közös használatú szivacs a római nyilvános vécékből, amit ecetes vízben tároltak tisztítás céljából. Ez a megalázó feltételezés összecseng Máté evangéliumával, ahol epével kevert ecetet adnak Jézusnak, amit ő, miután megkóstolta, elutasít – mintha valóban valami elfogadhatatlant kínáltak volna neki.

A második elmélet szerint az ecetet nem további megalázás céljából kínálták. Hanem egy eszköz volt arra, hogy magához térítsenek egy eszméletlen embert. Ma az orvoslásban hasonló célra az ammóniát (szalmiákszeszt) használják. Vagyis az őrök azért akarták felébreszteni Jézust, hogy minden szenvedést tudatosan átéljen.

De van olyan vélemény is, hogy ebben az esetben sem a rómaiak, sem a nézők nem akartak gúnyolódni vagy további szenvedést okozni Jézusnak. Elképzelhető, hogy részükről ez az irgalom gesztusa volt az elítélt felé. Abban az időben az emberek általában kerülték a tiszta víz fogyasztását, mivel legtöbbször nem állt rendelkezésre megbízható ivóvíz forrás. Fertőtlenítés céljából a vizet ecettel vagy gyenge borral hígították.

Így például a római légiósoknak volt egy ‘posca’ nevű italuk. A következő recept szerint készítették: a katonai kulacsba vizet töltöttek a legközelebbi (akár sáros) vízforrásból, ezt fertőtlenítették azzal a bizonyos ecetes-boros löttyel, és fűszernövényeket adtak hozzá. Így amikor Krisztus inni kért, a légiós abból adott neki, ami éppen nála volt.
Létezik egy másik elmélet is, amely szintén nemes indítékokat feltételez, de másképp értelmezi a történteket. Máté azt írja, hogy a keresztre feszítés előtt Krisztusnak mirhával kevert bort kínáltak, amit ő nem fogadott el. A Babilóniai Talmudban van egy rész, amely szerint a kivégzésre ítélt bűnözőnek tömjént és mirhát tartalmazó bort adtak az érzékei eltompítására.

Mivel a galileait a zsidó papság nyomására ítélték el, elképzelhető, hogy ebben az esetben követték azt a hagyományos eljárást, amely szerint az ókori Izraelben a halálos ítéleteket végrehajtották. Jézus, ismerve ezt a szokást, elutasította a szert, amely enyhíthette volna kínjait, mert teljes mértékben át akarta élni azokat.
Ezt az elméletet kiegészíti az a tény, hogy a már kereszten függő Jézust egy szivacs segítségével próbálta megitatni vagy egy légiós, vagy egy egyszerű néző. Akkoriban ez az eszköz tengeri szivacsból készült, és nemcsak a rómaiak használták testük (pl. ágyékuk) tisztítására. Használták a zsidó papok is, akik a kezüket és a szent tárgyakat törölték meg vele.

Mindezek alapján tehát nem tűnik valószínűnek, hogy egy szivacs csak úgy véletlenül került volna elő a Golgotán. Ha mégis volt ott valakinél egy ilyen eszköz, az talán egy olyan farizeusé lehetett, aki már hitt Krisztusban (utalva arra, hogy a papok is használtak szivacsot rituális célokra). Elképzelhető, hogy ez a személy márthatta a szivacsot ecetbe vagy borba, és tűzhette egy bot vagy nádszál végére, mert így próbált inni adni a keresztre feszített Jézusnak.