"Istennél a kegyelem" - félelem nélkül néztek szembe a halállal az aradi vértanúk 

Az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt. 

A megtorlás halottai

A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így csökkentve egy újabb hasonló eseménysorozat potenciálját. Az összesen körülbelül 120 jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy kegyelmezésére. A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések zöméért a közvetlen felelősséget. Az udvar a "bresciai hiéna" szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát. 

A szabadságharc 35 magyar tábornoka közül tizenkettőt az "aradi Golgotán" végeztek ki, október 6-án. Mindjüket felségsértésben találta bűnösnek az aradi hadbíróság, és teljes fő-, rang- és vagyonvesztés volt sorsuk. A temesvári Kiss Ernő volt huszárparancsnok eleve lőpor és golyó általi halálra ítéltetett. A váci csata hőse, Dessewffy Arisztid; az örmény származású Lázár Vilmos (az egyetlen nem tábornok, akit október 6-án Aradon kivégeztek) ezredes, hadtestparancsnok; és a zombori Schweidel József, a kormány mindenkori székhelyének helyőrségparancsnoka Haynau "kegyelme" folytán részesülhetett golyó általi halálban. 

Ugyanezen hadbíróság, kötél általi halálra ítélte a pozsonyi- német Aulich Lajost, Buda ostromának egyik hősét; a horvátországi szerb Damjanich Jánost; a szintén horvátországi Knezić Károlyt; Láhner Györgyöt, aki a szabadságharc hadiiparáért volt felelős; a hesseni Leiningen-Westerburg Károlyt, aki magyar felesége révén került hazánkba; Nagysándor Józsefet, aki Buda bevételénél az elsők között hatolt be a Várba; a bécsi Poelt von Poeltenberg Ernőt, aki osztrák-német volta ellenére harcolt a magyar szabadságért, végül Török Ignácot, a magyar erődök műszaki felelősét. 

Ez a fájdalmas, megalázó halálnem sosem volt jellemző nemesek, de különösen nem magas rangú katonatisztek esetében. Arad egyébiránt 15 szabadságharcos vértanúságának volt a helyszíne 1849-ben: augusztus 22-én itt akasztották fel Ormai Norbert ezredest, majd október 25-én, már a tizenhármak után lőtték agyon Kazinczy Lajost. Utóbbi alezredes zárta az 1849-ben kivégzettek sorát Magyarországon. 

A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit az aradi várba melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismerjük. Howiger osztrák tábornok éjjel 2 órára rendelte be a várba a lelkipásztorokat a foglyokhoz. Az addig virrasztó 13 elítélt búcsúlevelet írt szeretteinek, de Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné még urukkal is találkozhatott.
A törött lábbal fekvő ortodox vallású Damjanich gorombán elküldte a hozzá küldött szerb pópát, szemére hányva, hogy "nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen", így Sujánszky György minorita szerzetesnek gyónt meg, mindjárt azt követően, hogy áttért a római katolikus vallásra. "Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg" - mondta Sujánszkynak. 

Az utolsó éjszakán amíg Aulich Horatiust olvasott, Török Vauban francia hadmérnök várerődítési könyvét bújta, Láhner fuvoláján játszott: Donizetti Lammermoori Luciájából, a haldokló Edgár búcsúáriáját fújta. Az előbb említett Sujánszky - Poeltenberg és Aulich gyóntatója, Damjanich "megtérítője" - szerint a foglyok leginkább Kossuthról tudakozódtak, a komáromi vár feladása még nem jutott el Aradra. A megalázó akasztással kapcsolatban egyedül Damjanich aggódott: "nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy (...) azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki". A verhetetlen tábornok még megvizsgáltatta a nyakát az általa külön Brünnből (ma: Brno, Csehország) rendelt hóhér, bizonyos Franz Bott által, a gördülékenyebb kivégzés érdekében. 

Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól - Damjanich például különösen népszerű volt a városban -, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották. 

Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé. A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet ("Ich bitte um Pardon!"), amelyre Tichy cseh őrnagy - a kivégzések végrehajtója - válaszolt: Istennél a kegyelem ("Bei Gott ist Pardon!"). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát. 

Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval - a korabeli szabályoknak megfelelően - kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbe lőtte. Így a negyedik mártír is holtan zuhant arcra.

Még készülődött a cellájában a maradék kilenc tábornok, amikor hallották a sortüzet és a Kiss Ernőre leadott lövést. A második gyászmenet 8 óra előtt indult el az új aradi országúthoz közel levő kis Maros-parti mezőre. Az elítélteken rablánc csörgött - még Damjanich törött lábán is, akit a vár szemétszállító szekerén vittek a vesztőhelyre. Mikor szemük elé tárult a kilenc meglepően alacsony akasztófa, Vécsey megjegyezte: "Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?" - az erre a célra felállított cölöpök ugyanis a két métert sem érték el. Az akasztások menete a következő volt: a foglyokat zsámolyra állították, ahol a hóhér megcsomózta a kötelet, majd két segédje kivette a zsámolyt és az elítéltet lefelé húzta, amíg a hóhér megpróbálta kitörni a nyakát. A vértanúk haláltusái így hosszúra sikerültek, Tichy őrnagy örömére, aki Damjanichot - akivel 1848-ban még egy ezredben szolgált - személyesen is gyűlölte. 

A második gyászmenet tagjain fekete atilla volt, Leiningen-Westerburgot kivéve, aki őre lefizetésével hozzájutott honvédtábornoki egyenruhájához. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpörgő esőben. Itt Damjanich olyan nyugodtnak nézett ki, mintha csak pöfékelve kocsikázni ment volna, nem pedig a halálba. A vesztőhelyet és az előtte felsorakozó elítélteket nagy körben dragonyosok szuronyfala védte a nyilvánosságtól. "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje" - mondta állítólag Poeltenberg. 

Az elítéltek együtt imádkoztak, majd a foglár németül megismételte a szokásos háromszori kegyelemkérést, Tichy őrnagy pedig zengte: Istennél a kegyelem! A tábornokokat ezután szándékosan a császári és királyi hadseregben viselt rangjukon szólították a bitófához. Elsőként így Poeltenberg "kapitány" akasztására került sor. A foglár leoldotta a bilincseit, Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd a foglár átadta a hóhérnak. Az erős testalkatú tábornok szörnyűre nyúlt haláltusája megmutatta a többieknek, mi vár rájuk. 

Másodikként Török Ignác búcsúzott el bajtársaitól és lépett a bitófára. Hű kutyája még ekkor is vele volt. Amikor leesett parókájáért nyúlt, Tichy könnyeket vett észre a szemében és lekiáltott lováról: "Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!". "Szégyellje magát Ön, hóhérlegény!" - vágott vissza a hadmérnök, aki büszkén folytatta útját. Láhner, a "mélabús fuvolás" egy szó nélkül halt meg. Negyediknek szólította a foglár a horvát Knezić Károlyt, akire szintén rá kellett szólnia Tichynek, amikor leejtett szemüvege után nyúlt: "Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis". 

Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett. Mikor a porkoláb bilincseiért nyúlt, az elítélt így szólt a hadbírók felé: "hodie mihi, cras tibi!" (ma nekem, holnap neked!) - idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével kiáltotta: "Éljen a haza!". Ezek a szavakat aznap még két vértanú tette híressé. 

Leiningen-Westerburg Károly kivégzése volt a legteátrálisabb, ugyanis elterjedt róla a hírlapokban, hogy Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett volna meg. Becsületét védvén, szót kérve "Isten szabad ege alatt", e róla terjesztett hírt "ünnepélyesen alacsony rágalomnak" nyilvánította. Bár Damjanich közben leintette: "Beszélhetsz ezeknek, hadd abba Károly...", de nem sikerült félbeszakítania. "Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni" - fejezte be Leiningen. 

A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér ide-oda csavargatta a fejét, haláltusája ezért rettenetesre sikeredett. A kezében feszületet szorongató zokogó Sujánszkyt Damjanich nyugtatta: "Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel". 

Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult: "Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?" -"Mert így kell lenni." -"No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled...". A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el. A volt hadügyminiszter némán tűrte a halált. 

Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt: "Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első". Visszautasította a járásban segítséget nyújtókat: hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni ("Lassen Sie nur, zum Sterben muss man nicht eilen"). A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról. Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének. A pribékek kivették alóla a zsámolyt és lábait behajlítva próbálták az akasztást bevégezni. "Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet" - írta az egyik szemtanú. 

Utoljára került a sor Vécsey Károly grófra. Nem a véletlen alakította így, ugyanis édesapja, Vécsey Ágoston császári tábornok intéztette Bécsben, hogy a "lázadókhoz" pártolt kérlelhetetlen fiának végig kelljen néznie társai halálát. Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton leszakadt ugyanis egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a 13. aradi vértanúval is végzett a hóhér. 

A történet, miszerint Vécsey Damjanichnak testéről lelógó kezét csókolta volna meg búcsúzásul, a történettudomány mai állása szerint nem igaz. A visszaemlékezések között is csak egy kétes forrást találunk erre nézve. Az egyik tanú szerint éppen Damjanich búcsúzott el tőle, mikor a bitóhoz bicegett.
Az 1849 januárjában letartóztatott Batthyány Lajos gróf kivégzéséhez nehezen találtak jogi alapot az osztrákok. Augusztus 30-án ítélte el a hadbíróság felségjogokba való beavatkozásért, valamint az 1848. október 6-i bécsi forradalom előidézésében játszott szerepéért. 

Szeptemberben szállították a pesti Újépületbe (hivatalosan: Neugebäude), ahol Haynau október 3-án, a kegyelmi kérvény elutasítása után rendelte el kötél általi kivégzését. A grófnak ez mindennél megalázóbbnak bizonyult, ezért egy felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg. Először oldalba döfte magát, de a gyenge eszköz eltört a bordáján; ekkor vágta fel nyaki ereit. Hősiességére vall, hogy mindezt a takarója alatt tette, mert cellájában is őrség állt. 

Reggel az osztrákok mindezt észrevették és sebét ellátták. Ekkor Batthyány letépte magáról a kötést, erre megkötözték és úgy látták el. Az akasztást így nem lehetett rajta végrehajtani: az osztrákok féltek ugyanis, hogy a bitóra tátongó gróf sebe heves vérzésnek indult volna a kötéltől, ami "megindította volna a közönséget", és torkon megsebzett férfit egyébként sem volt szokás felakasztani.
A Hanyau távollétében megbízott végrehajtó, Kempen altábornagy súlyos dilemma elé került. Ugyanis nem várhattak a seb begyógyulásával, október 6-án mindenképp végre kellett hajtani az ítéletet. Nem véletlen tették ekkorra az aznapi kivégzéseket, mert egy éve azon a napon tört ki Bécsben a forradalom és Latour hadügyminisztert ekkor húzta lámpavasra a bécsi nép. Így Kempen az ítéletet megmásítva elrendelte, hogy lőpor és golyó által végezzék ki Batthyányt. 

Végül az élénkítő szerekkel talpra állított grófot este 6-kor vezették a vesztőhelyre. Pest katonasága is készenlétben állt. A gróf megkönnyebbült, amikor nem látott akasztófát. "Éljen a haza!" - kiáltotta Batthyány és maga vezérelt sortüzet kivégzőosztagának. Így végezte az első felelős magyar miniszterelnök. Kivégzése helyén áll ma is a Batthyány-örökmécses. 

Szintén 6-án végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, így 1849. október 6. vértanúinak száma tizenötre emelkedett.

Életük végéig őrizték hősi halottaik emlékét az aradi vértanúk özvegyei

Az aradi vértanúkhoz mérten kevesebb szó esik özvegyeikről, pedig sokuknak még az sem adatott meg, hogy hitvesüket eltemessék. Legtöbben életük végéig gyászolták elhunyt férjüket, nyugtalan lelkük nem lelt többé boldogságra.  

Damjanich János fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819-1909) szeretett férjét 60 évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra biztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. Damjanich testét egy rokonuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.Az aradi katasztrófa után eleinte a világtól elzárkózva élt, majd a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalása vált élete hivatásává. Az 1850-es évek elején Makón élt édesanyjával és Láhner György özvegyével. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták őket, kézimunkák készítéséből tartották el magukat.Damjanichné már az első években megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását. Felkereste a kivégzettek jeltelen sírjait, s emléket állított nekik. Kezdetben a nyilvánosság kizárásával minden év október 6-án gyászmisét mondatott a vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában. 

Batthyány grófnéval megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, árvaházat nyitottak. A szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy nem jelent meg a fogadásán.Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte, de sohasem üzent vissza. 1894-ben, amikor Kossuth holttestét hazahozták, az ünnepi szertartást megelőző este Damjanichnét a Nemzeti Múzeum egy tisztviselője bekísérte Kossuth koporsójához, ahol lerótta tiszteletét. 

Dessewffy Arisztid első felesége 1847-es halála után 1849. július 5-én feleségül vette Szinyei Merse Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát. Emma igyekezett ellátni élelemmel urát és bajtársait. 

A tábornok a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássy 1856-ban szabadult, s egy évvel később beváltva ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel az osztrákok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt. 

Kiss Ernő altábornagy, bár a halotti anyakönyv szerint nőtlen volt, valójában özvegyként halt meg. Fiatal tisztként 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden Szentgyörgyi Horváth Anna Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett: ez volt az első Anna-bál.

Kiss ezután kilépett a hadseregből, és május 16-án feleségül vette Annát, aki ekkor 23 éves lehetett. A fiatal feleség hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban, de két lányuk megélte a felnőttkort. Ezután Kiss újra beállt a seregbe, majd a magyar honvédségbe. Két lánya az aradi kivégzéskor már férjnél volt. Annát a családi sírboltban, az eleméri kastély kápolnájában temették el.

Knezić Károly 1844-ben vette el a 23 éves Kapitány Katalint, és két lányuk született. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején és az aradi fogság alatt is. Amikor csak engedték, látogatta őt, halála után azonban belehalt a bánatba.

Ennek pontos idejét nem ismerjük, a család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik árvák lettek; rokonuk, Kálló Tivadar lett a gyámjuk és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve az egri Grőber testvérek feleségei lettek.  

Láhner György felesége, Lucia Conchetti (1821-1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal, akit 1839-ben feleségül vett. Ekkor Láhner 44, felesége 18 éves volt. Egy leányuk született.

Láhnert aradi fogságában már 1849 augusztusában látogatta felesége. Nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Szeptemberben egyre gyászosabb hangulatban látogatta férjét, míg október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével megtudták a szörnyű hírt.

Lucia lelkileg összetörve, Damjanichné kocsiján távozott kislányával. A kivégzés után Csernovich Péter Láhner holttestét is megvette a hóhértól, így őt Damjanichcsal együtt temették el.

Lucia leányával egy ideig Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál. Élete második felében visszaköltözött Olaszországba, sokáig levelezett magyar barátaival, mígnem 1895. augusztus 12-én meghalt Collecampigliban, Varese mellett.  

Lázár Vilmos ezredes 1844-ben vette feleségül báró Reviczky Máriát (1812-1873). A nála öt évvel idősebb özvegy három gyermekét hozta magával új házasságába, őket Lázár sajátjaként nevelte. A szabadságharc alatt volt, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével Temesváron őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Aradra is elkísérte, de ritkán látogathatta. 

Aznap, amikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette küldeményeit és búcsúlevelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta.

Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét.

Napjait nehezítette, hogy rokona, báró Reviczky József volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítania igazát, a csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné 1873. január 9-én halt meg.

Leiningen-Westerburg Károly gróf 1845-ben vette feleségül a 18 éves Sissány Elízt (1827-1898). Aradi fogságában Leiningen csak feleségéért és két gyermekükért aggódott. Leiningenné, aki nem volt Aradon, egy hónappal később, a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült hős ura utolsó perceiről.

1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Az 1870-es évek végén Temesváron laktak. Miután 1896-ban második férje is elhunyt, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta. Novemberben érte a halál. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez, aki a borosjenői temető kriptájában volt eltemetve. 

Nagysándor Józsefnek aradi fogsága idején menyasszonya volt, Schmidt Emma személyében. A tábornok a szabadságharc idején már tervezte a házasságot is, de az események nem hagytak időt az egybekelésre. 

Nagysándor már fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Schmidt Emmáról később Barabás Miklós festett képet, a vértanú tábornok katonai kabátja és egyik győzelmes helyszíne, a budai vár tűnik fel a háttérben.

Emma 1853 áprilisában ment férjhez, mégpedig Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez, akitől három gyermeke született. 1898 körül halt meg.

 Poeltenberg Ernő lovag Galíciában állomásozott, itt 1840 decemberében Tarnopolban feleségül vette Pauline Kakowskát (1822-1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született.

1848 augusztusában látták egymást utoljára, bár az aradi börtönben Poeltenberg még reménykedett, hogy nemsokára találkozhatnak. Október elején felesége meg akarta látogatni, de a találkozásra végül nem volt lehetőség. Poeltenberg búcsúlevelében arra biztatta, házasodjon meg újra, ő azonban élete végéig gyászolta férjét.

A kiegyezés után megpróbálta felkutattatni maradványait, de nem járt sikerrel. A család Magyarországra telepedett át, az özvegy Pesten lakott. Nyaranta gyakran lehetett látni a budai Császárfürdőben, egyébként visszavonulva élt.

Egyszer hallatott magáról, amikor a bécsi világkiállításra egy gyöngyből fűzött asztalterítőt készített, amelynek a csodájára jártak. 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában.

 Schweidel József is Galíciában szolgált, Poeltenberg feletteseként. Ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával. 1827-ben esküdtek örök hűséget egymásnak Lembergben.

Első gyermekük, Adalbert (Béla) már a következő évben megszületett, őt további négy gyermek követte. Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, eredménytelenül.

1849 novemberében – férje akaratának megfelelően – Domicella kérvényezte a hadügyminisztériumtól a korábban fizetett házassági biztosíték visszafizetését. Ehhez szüksége volt a halotti bizonyítványra, amelyet az aradi parancsnokságtól kérvényezett. A családnak igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak.

Schweidel Domicella ezután is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is megfigyelte a titkosrendőrség. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát később mellé temették.

Vécsey Károly báró házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, így nem bizonyított, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát. Az asszony vele volt a temesvári ostromseregben. Több utalás is azt valószínűsíti, hogy Vécsey elvette Karolinát. 

 Maga Vécsey is Aradon, a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt, feleségétől búcsúzott. Vécseyt utolsóként akasztották fel. Karolina egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemette. Élete végéig gyászolta őt.

Az 1870-es évek végén Aradon lakott. A kiegyezés után a magyar kormány hosszas pereskedés után, 1899-ben ismerte el az özvegy és lánya jogait, s visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné egy évvel később, 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán. 

Aulich Lajos, a legidősebb tábornok, aki katonaként és hadügyminiszterként is megállta a helyét, agglegény volt. A börtönben mindvégig nyugodt maradt, pedig nem voltak kétségei a véget illetően. 

Török Ignác tábornok, Komárom parancsnoka és az erődítési munka hadmérnöke igen szelíd ember volt, szintén agglegényként várta Aradon az ítéletét. Nyugodt lelkiismeretét mutatja, hogy utolsó éjszaka egy francia hadmérnök szakkönyvét olvasta. 54 éves volt. 

1833 decemberében a fiatal gróf Zichy Antónia Pozsonyban találkozott gróf Batthyány Lajossal. A két fiatal szerelemre lobbant, és a gróf egy év múlva már feleségül is vette a 18 éves grófnőt. 

A forradalom miniszterelnökeként Batthyány 1849. január 8-án osztrák fogságba került. Batthyányné csak 20-án tudta meg a rossz hírt Pesten tartózkodó húga leveléből, de már két nap múlva Budán volt, s ettől kezdve ahová csak engedték, követte rab férjét. 

Batthyányt hosszú és megalázó raboskodása végén Pestre szállították. 1849. október 5-én történt utolsó találkozásuk, Batthyány utasítására ő csempészte be ekkor a cellába azt a tőrt, amellyel férje a következő éjszaka sebeket ejtve nyakán elkerülte az akasztást. 

Az asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt kötél helyett golyó által végezték ki. 

Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a Zichy-vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le. 

Az osztrák titkosrendőrök figyelték, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, gyakran segítette az elszegényedett bujdosókat. 1856-ban hazaköltözött, és Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt. 

Férje akaratához híven nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Magyarországon tisztelet és szeretet övezte: bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított. 

Élete utolsó szakaszában is sokat jótékonykodott, Damjanich özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. 1870-ben végre tisztességgel eltemethette férjét, akinek holttestét addig a pesti ferencesek templomának kriptájában rejtették el.

A kiegyezés utáni politikai légkör már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett. 1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét a szívére tették, és úgy temették el.