"Istennél a kegyelem" - félelem nélkül néztek szembe a halállal az aradi vértanúk
Az 1849. október 6-án kivégzett 13 aradi és két pesti mártír, köztük Batthyány Lajos gróf, Magyarország első miniszterelnöke hősi viselkedésükkel megmutatták, hogyan tudnak a magyar ügyért harcolók komoly katona módjára, méltósággal meghalni. Utolsó perceikkel is a nemzetnek és a világnak mutattak példát a magyar szabadságharcosokról, akiket sok osztrák csupán felforgató aljanépnek nézett. A megtorlás hónapjai és annak menete a történelemkönyvekből jól ismertek. De még a levert szabadságharc után feketébe öltözött nemzet sem ismerhette pontosan az október 6-i áldozatok végóráit, mert a kivégzések nyilvánossága korlátozott volt.
Szomorú feladatot vállalt az magára, aki mérleget kívánt készíteni a véres megtorlás áldozatairól, mégis sokan vállalkoztak rá. Becslések szerint az elítélt katonák és politikusok, civilek közül 39 főt akasztottak fel, 7 főt lekaszaboltak karddal és szuronnyal, 82 főt pedig por és golyó által főbelőttek. A halálos ítéleteket leszámítva Galsai Kovách Ernő szerint Aradon összesen 400 foglyot ítéltek várfogságra, közülük 183 főt vasra. 46 személyt mentettek fel, 17 főt helyeztek vissza beosztásába vagy nyugdíjba. A 400 főből 304 főt ítéltek 10 éven felüli várfogságra (közülük összesen 2 főt 20 évre), 96 főt 1-10 évig terjedő fogsággal sújtottak. Az elítéltek közül 129 főt szállítottak más várakba, Olmützbe, Munkácsra, Kufsteinbe, Königgrätzbe, Josefstadtba és más helyekre. A barbár hóhérok őskori megszégyenítő eljárásokat is alkalmaztak, több esetben csatában elhunyt tisztek oszladozó holttestét akasztották fel közszemlére, vagy az emigráns tiszt helyett szalmabábút akasztottak fel, a felszögelt névtábla hivatott tudósítani az elítélt személyről. Leghíresebb ”távollétében felakasztott” személyünk az 1867-es évben kinevezett miniszterelnökünk, majd 1871-től a Monarchia külügyminisztere, id. Andrássy Gyula gróf, akinek a neve sokáig díszelgett egy ilyen bitófán. Utólagosan megállapítható, hogy a magyarországi megtorlás bosszútól vezérelt és véres, a magyar társadalom számára sokkoló, hiszen nagy számban hajtottak végre kizárólag politikai okokból halálos ítéleteket, koncepciós eljárással, törvénytelenül. Milyen ”felségsértés”? December után nem is volt királyunk közjogi értelemben. A sógorok célja egyértelmű volt: nemcsak elrettenteni akarták a magyar politikai elitet, hanem lefejezni is, a csatában meghaltakon túl több száz kivégzett tiszt, emigrációban ugyanennyi, bebörtönözve, mozgástól megfosztva tízszer ennyi.
A megtorlás célja a rebellis magyar katonai és politikai vezetés lefejezése volt, így csökkentve egy újabb hasonló eseménysorozat potenciálját. Az összesen körülbelül 120 jóváhagyott halálos ítélet végrehajtása 1849 januárjától egészen 1854-ig elhúzódott és a kiadott császári irányelvek alapján zajlott le. Ez azt jelentette, hogy Julius Jakob von Haynau táborszernagy 1849. szeptember 22-től szabad kezet kapott a császártól és a Schwarzenberg-kormánytól a halálos ítéletek jóváhagyására, vagy kegyelmezésére. A döntéssel Ferenc József hivatalosan elháríthatta magáról a kivégzések zöméért a közvetlen felelősséget. Az udvar a "bresciai hiéna" szabadjára engedésével kívánta elvégeztetni a piszkos munkát.
Haynau fővezérségével a megtorlásban is új korszak kezdődött.
Haynau a rendkívüli haditörvényszékek létrehozását is elrendelte, először 1849. július 10-én a pozsonyi cs. kir. rendkívüli haditörvényszéket hozták létre (akkor még nem tudták, de hosszasan, öt évig működött), majd Pesten (augusztus 4.), Aradon, Kassán, Kolozsvárott, Nagyváradon, Temesvárott, Pécsett, Nagyszebenben is. Az aradi haditörvényszék általában a honvédtisztek ügyét tárgyalta, a pesti elsősorban a politikusokét. A haditörvényszékek mellett rögtönítélő törvényszékek is működtek („rablógyilkolás, rablás, különösen útonállás és gyújtogatás” ügyében volt hatáskörük eljárni), a teljesség igénye nélkül felsorolva, Kecskeméten, Nagykanizsán, Pécsen, Esztergomban, Szolnokon, Győrben, Gyöngyösön és Nagybecskereken is. Ezek általában köztörvényes kategóriába tartozó személyek ügyeit (rablás, gyújtogatás, gyilkosság) vizsgálták, de volt rá példa, hogy néhány dezertáló katonaszökevényt is perbe fogtak. A rögtönítélő bíróság összetétele négy ülnökből, egy elnökből, valamint egy törvényszéki tollvivőből állt, az ítélet a sógorok által vélt demokrácia nagyobb dicsőségére csak kötél általi halál lehetett, bizonyítatlanság esetén a felmentett vádlott kegyelemből csak 50 botot kapott, hogy aztán élete végéig mesélje az osztrák igazságszolgáltatás nagy kegyességét.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc felejthetetlen hősei:
1848. december 7-én fegyverrejtegetés miatt végezték ki a szabadságharc első áldozatát Bécsben, Horváth János kovácssegédet.
1849. január 14-én végezték ki Belcze János nemzetőr századost Siklóson.
január 15-én Rédl Antal tamási és Szalay Gábor győri lakosokat Pápán kivégezték statáriális ítélet alapján, a harmadik fogoly, fiatalkorú Varga Gergely korára tekintettel botbüntetést szenvedett.
1849. január 18-án Drechler Kristóf újságírót felakasztották Pozsonyban.
1849 januárjában a Nádor huszárezred szökevényei közül 23 huszárt lőttek főbe Grázban.
1849–ben Windischgrätz első halálos ítélete Süll Vitalise volt, aki a tiroli zászlóalj szervezője volt Pesten.
1849. január 31-én lőtték főbe Csömy Zsigmond Komárom megyei molnárt, mert a császári sereget szidalmazta.
1849. február 6-án lőtték agyon Slavszky Félix krakkói szabót, aki őfelségét gyalázta.
1849. március 14-én lőtték főbe Novák Tivadar császári hadnagyot, mert esküszegésre akarta rábírni társait.
1849. március 19-én főbe lőttek 5 soproni polgárt és
Esztergomban főbe lőtték Förster Ferenc ottani polgárt.
1849. március 30-án ugyancsak Pozsonyban lőtték agyon Bartha Ferencet, a Bars megyei szabadcsapatok őrmesterét.
1849. április 27-én Sepsiszentgyörgyön akasztották fel Gaál Sándor őrnagy tiszti szolgáját és Várady József Kossuth-huszárt, valamint Bartalis József bibarcfalvi földbirtokost.
1849. május 24-én Petőcz Györgyöt, Pozsony megye másodalispánját végezték ki, mert önkénteseket élelmezett és toborzott.
A csekélyebb súlyú bűntettekben (Kossuth-bankók, forradalmi iratok és képek rejtegetése, az uralkodóház megsértése, forradalmi megnyilatkozások, hatóságoknak történő ellenállás, fegyverrejtegetés, sajtóvétség, szökés támogatása, tiltott gyülekezés vagy összejövetel) is szigorú ítéletek születtek, a megbecstelenítés és megalázás volt a fő szempont, az ítéletek végrehajtását nagy nyilvánosság előtt végezték, gyakran erőszakkal odavezényelt helyi lakosság szeme előtt. Maderspach Károly és feleségének, Buchwald Franciskának tragédiáját is végignézették a helyi lakosokkal, persze a hóhérok ellenkező célt értek el vele, mert a mártír házaspár emlékezete a mai napig fennmaradt.
Csak hogy egy kis kitérőt is tegyünk, nemcsak a sógoroktól kaptunk szigorú és igazságtalan megtorlást, a cári haderő sem szűkölködött a kegyetlenkedésekben, főleg az ázsiai csapatok követtek el véres bosszút. A dernői völgyben harcoló gömöri szabadcsapaton a cserkesz lovasság rajtaütött, az összecsapásban 23 foglyot ejtettek. Hoky István rozsnyói pap, mint a szabadcsapat parancsnoka kegyelmet kért a cári katonáktól, de azok inkább mindkettő karját levágták, fogait kiverték, nyelvét kivágták és iszonyúan megcsonkították. Ugyanígy járt a csapatból egy Malinák nevű festő, a pacsai bíró és egy krasznahosszúréti kasznár is. Polgári, fegyvertelen személyek közül is bőven jutott a kivégzettek közé, Egerben négy maklári földművest végeztek ki a bevonuló cs. kir. csapatok, a turonyi ütközet után egy főt főbelőttek, egyet lekaszaboltak, Bősárkánynál 3 helyi lakost lőttek agyon, Győrben kivégezték Woititz Adolf 21 éves győri zsidó fiatalembert propagandatevékenység miatt, Sárvárnál egy Rettig Vilmos nevű civilt a helyszínen lőttek agyon, ugyanis fegyverrel a kézben fogták el, Temesváron hírszerzéssel vádolták és ezért halállal büntették Kígyóssy Imre nevű aradi lakost. Statáriális rögtönítélettel Nagyigmándon Mannsbarth Antal csákberényi katolikus plébánost és Szikszay János ottani református lelkészt végezték ki szószéki beszédük miatt, ugyanilyen okok miatt halt meg a bitón Streith Miklós vértesboglári plébános. Szabályos vizsgálat és hadbírósági ítélet után Giovanni Baldini vasúti mérnököt, az olaszokból alakult Frangepán-csapat főhadnagyát lőtték agyon az olasz legénységű 23. (Ceccopieri) gyalogezred tagjainak magyar oldalra csábításáért, valamint fegyveres felkelésben való részvételért.
1849. május 31-én felakasztották Nimnichter János sütőt, aki az 1. (Civallart) dzsidásezred két tizedesét állítólag a magyarokhoz való átpártolásra csábította.
Ennél sokkal nagyobb feltűnést keltett, hogy Haynau június 5-én, reggel 3/4 3-kor Pozsonyban, a vár mögötti Szamárhegyen felakasztatta báró Mednyánszky László honvédőrnagyot és Gruber Fülöp hadnagyot, akik az 1849 februárjában kapitulált lipótvári várőrséghez tartoztak, s a megadás ellen szavaztak.
Báró aranyosmedgyesi Mednyánszky László (Beckó, 1819. június 16. – Pozsony, 1849. június 5.) magyar honvédőrnagy, az 1848–49-es szabadságharc vértanúja, Mednyánszky Cézár tábori főlelkész bátyja, Mednyánszky László festőművész nagybátyja.

Báró Mednyánszky László honvédőrnagy
Gruber Fülöp tüzérhadnagy 1848–49-es magyar szabadságharc vértanúja. Született 1819 Elhunyt 1849. június 5. Honvéd tüzérhadnagy vett részt a szabadságharcban, és e minőségében az Ordódy Kálmán parancsnoksága alatt Lipótvár védelmezésében tűnt ki. A Párizsban hadmérnöki akadémiát végzett

Gruber Fülöp tüzérhadnagy
1849. június 18
Rázga Pál (Bazin, 1798. december 10. – Pozsony, 1849. június 18.) evangélikus lelkész, az 1848-as pozsonyi vértanúk egyike.
Mészáros Dániel sopornyai lelkészt azért lőtték főbe, mert megtalálták nála Kossuthnéhány proklamációját, s mert azzal vádolták, hogy híveit fegyveres felkelésre bíztatta.
Stift József sarluskai földbirtokost azért végezték ki, mert a hónap folyamán több forradalmikiáltványt adott át kihirdetésre a nagyrippényi plébánosnak, a jegyzőnek pedig megparancsolta, hogy sürgesse az újoncállítást; ezenkívül kitűzette a magyar nemzeti zászlót.
Bugyik József és Tóth József tardoskeddi földműveseket és Treksler Ferenc jegyzőt pedig azért lőtték főbe, mert még 1849. január 22-én több társukkal együtt feltartóztattak és lefegyvereztek egy öt főből álló császári járőr csapatot. Velük együtt Pozsonyban összesen 13 személyt végeztek ki 1849-ben.
1849. július 29-én Kisszebenben akasztották fel Furhmann János mézeskalácsost.
1849. július 31-én Marburgban egy szökevény huszárszázad összes altisztjét kivégezték, a huszárokat pedig megtizedelték. A kivégzettek összlétszámára nincs adat.
E napon lőtték főbe Gayer Nándor ügyvédet Pécsett.
1849. augusztus 14-én Pesten az Újépület udvarán lőtték főbe Gancs Pál, Havelka Ferenc, Hübner Lipót, Kuczka Mihály, Pavelka Ferenc, Uitz Mihály pesti polgárokat, valamint Varga Mihály székesfehérvári polgárt.
1849. augusztus 20-án, Temesváron végezték ki schwanenheimi lovag Hruby Gyula őrnagyot, mivel „fegyveres kézzel támogatta a magyar felkelést.”
1849. augusztus 24.
1849. augusztus 24-én történt az első akasztás Aradon. Miután Haynau elvétette a honvédtisztek kardjait, Ormay Norbert „daliás vadászezredes” berohant Haynauhoz és követelte a kardok visszaadását. Erre a feldühödött hóhér rögtön megparancsolta segédtisztjének, hogy Ormayt azonnal akasztassa fel az első fára, mert különben őt löveti főbe. A parancsnak megvolt a foganatja. Ormay már nem élt, amikor nyakára tették a kötelet.

Ormai Norbert ezredes, születési nevén Norbert Anna Johann Baptist Auffenberg (Dobřany, 1813. május 28. – Arad, 1849. augusztus 24., a honvéd vadászezredek főfelügyelője, őt tartják az 1848–49-es forradalom és szabadságharc első aradi vértanújának.
1849. augusztus 24-én Ormay segédtisztjét, a Borsod megyei Szathmáry János vadászszázadost is kivégezték.
1849. augusztus 25-én Temesváron lőtték főbe Murmann Sámuel soproni származású őrnagyot.
1849. augusztus 27-én végezték ki az addig orosz szolgálatban lévő Rulikovszky Kázmér lengyel dzsidás kapitányt, mert egy sor lengyellel át akart állni a magyarokhoz.
1849. október 6.
Az aradi tizenhárom vértanút 1849. október 6-án, hajnalban és reggel végezték ki. Az ítélet végrehajtása két csoportban történt: először a négy golyó általi halálra ítéltet lőtték főbe, majd utánuk a kilenc bitófára ítéltet akasztották fel. A kivégzések pontos sorrendje a következő volt:
I. Golyó általi halálra ítéltek (Hajnali 5:30 körül, az aradi vár északi sáncánál)
II. Kötél általi halálra ítéltek (Reggel 6:00 órától kezdve, a vár falain kívül)A bitófánál a sorrendet szándékosan úgy határozta meg az osztrák hadbíróság, hogy a császári udvar szemében „legbűnösebb”, legmakacsabb tábornokok haljanak meg utoljára, végig kelljen nézniük társaik szenvedését.
Gróf Dessewffy Arisztid honvéd vezérörnagy (Csákány – Felvidék, 1802. június 30.); magyar nemesi család tagja, eredetileg a császári hadsereg nyugalmazott századosa. Másodiknak végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Tegnap hősök kellettek, ma mártírok… Így parancsolja ezt hazám szolgálata.”

Gróf Dessewffy Arisztid vezérőrnagy
Lázár Vilmos ezredes (Nagybecskerek – Bánság, 1817. október 24.); elmagyarosodott örmény család sarja, eredetileg a császári hadsereg hadnagya, majd köztisztviselő. Elsőként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Krisztus keresztje tövében érett apostollá az apostolok lelke, és bitófák tövében kell forradalmárrá érni a magyar lelkeknek.”

Lázár Vilmos ezredes
Schweidel József vezérörnagy (Zombor – Délvidék, 1796. május 18.); elmagyarosodott német család tagja, eredetileg a császári hadsereg huszárkapitánya. Negyedikként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.”

Schweidel József vezérőrnagy
Aulich Lajos honvéd vezérörnagy (Pozsony – Felvidék, 1793. augusztus 25.); német polgári család sarja, eredetileg a császári hadsereg alezredese. Magyarul alig tudott. Tizenegyedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.”

Aulich Lajos vezérőrnagy
Damjanich János honvéd vezérörnagy (Temesőr – Bánság, 1804. december 8.); szerb határőrcsaládból származik, eredetileg a császári hadsereg őrnagya. Tizenkettedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Legyőztük a halált, mert bármikor készek voltunk elviselni azt.”. Más források szerint: „Azt gondoltam, hogy én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”

Damjanich János vezérőrnagy
Kiss Ernő honvéd altábornagy (Temesvár – Bánság, 1799. június 13.); elmagyarosodott örmény család sarja, eredetileg a császári hadsereg ezredese. Harmadikként végzik ki, golyó általi halállal. Utolsó szavai: „Árpádok dicső szentjei, virrasszatok a magyar ifjúság felett, hogy Krisztusé legyen a szívük és a hazáé az életük.”

Kiss Ernő honvéd altábornagy
Knezić Károly vezérörnagy (Velika Grdavac – Horvátország, 1808.?.?.), horvát családból származik, eredetileg a császári hadsereg őrnagya. Nyolcadikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Milyen különös, hogy Haynau bíró is keresztény és én is az vagyok. Csak az ördög keverhette így össze a kártyákat.”

Knezić Károly vezérőrnagy
Láhner György vezérörnagy (Necpál – Felvidék, 1795. október 6.); elmagyarosodott német családból származik, eredetileg a császári hadsereg alezredese. Hetedikként végzik ki, kötél általi halállal. Uoltsó szavai: „Krisztus keresztje és a bitófa oly rokon! És az Ő áldozata mellett oly törpe az én áldozatom!”

Lahner György vezérőrnagy
Leiningen-Westerburg Károly vezérörnagy (Ilbenstadt – Hessen, 1819. április 11.); német nemesi családból származik, eredetileg a császári hadsereg századosa. Magyarul alig tudott. Tizedikként végzik ki, kötél általi halálal. Utolsó szavai: „A világ feleszmél majd, ha látja a hóhérok munkáját.”

Gróf Leiningen-Westerburg Károly vezérőrnagy
Nagysándor József vezérörnagy (Nagyvárad – Erdély, 1804. október 17.); magyar kisnemesi család tagja, eredetileg a császári hadsereg nyugalmazott huszárkapitánya. Kilencedikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Alázatosan borulok Istenem elé, hogy hőssé, igaz emberré, jó katonává tett.”

Nagysándor József vezérőrnagy
Lovag Poeltenberg Ernő vezérörnagy (Bécs – Ausztria, 1813.?.?.); osztrák nemesi család sarja, eredetileg a császári hadsereg huszárkapitánya. Magyarul alig tudott. Ötödikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Minket az ellenség dühös bosszúja juttatott ide.”. Más források szerint: „Hej, de szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!”

Lovag Poeltenberg Ernő vezérőrnagy
Török Ignác vezérörnagy (Gödöllő – Pest, 1795. június 23.); magyar kisnemesi család sarja, eredetileg a császári hadsereg hadmérnök-alezredese. Hatodikként végzik ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Nemsokára Isten legmagasabb ítélőszéke elé állok. Életem parányi súly csupán, de tudom, hogy mindig csak Őt szolgáltam.”

Török Ignác vezérőrnagy
Gróf Vécsey Károly honvéd vezérörnagy (Pest, 1807.?.?.); magyar főnemesi családból származik, eredetileg a császári hadsereg huszárőrnagya. Utolsóként végezték ki, kötél általi halállal. Utolsó szavai: „Isten adta a szívet, lelket nekem, amely népem és hazám szolgálatáért lángolt.”

Gróf Vécsey Károly honvéd vezérörnagy
A bosszúhadjárat ezzel nem ért véget, négy nap múlva Csány Lászlót, Erdély kormánybiztosát, és Jeszenák János bárót, Nyitra és Pozsony megyék kormánybiztosát állították a bitófa alá.
1849. október 25.
Kazinczy Lajos

Kazinczy Lajos honvédezredes
Mivel hadteste önállóan ténykedett, és később állították bíróság elé, az ő pere elkülönült a híres tizenhárom tábornokétól. Bár Aradon végezték ki, halálára nem október 6-án, hanem közel három héttel később, 1849. október 25-én reggel 7 órakor került sor. Ő volt a 15. vértanú.
A mód: „Kegyelemből” kötelek helyett golyó általi halálra ítélték, az aradi vár sáncárkában lőtték agyon. Ennek fő oka az volt, hogy ő nem közvetlenül a császári fősereg, hanem az orosz cári csapatok előtt tette le a fegyvert .
1850. február 8.
Lenkey János honvéd vezérőrnagyot a történetírás gyakran a 16. aradi vértanúként említi. Ő volt az a tábornok, aki szintén az aradi várban raboskodott a többiekkel együtt, de nem szerepel a kivégzettek listáján és a kivégzési sorrendben.
Lenkey sorsa a szabadságharc végén rendkívül tragikusan alakult:

Lenkey János honvéd vezérőrnagy
1850. február 19.
Ludwig Hauk (Bécs, 1799. szeptember – Arad, 1850. február 19.) (Hauk Lajos) osztrák származású honvéd alezredes, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc egyik katonája, az aradi vértanúk egyike.
Ludwig Hauk honvéd alezredest a történetírás a tizenhetedik aradi vértanúként tartja számon. Ő egy osztrák származású forradalmár és katona volt, akinek sorsa szorosan összekapcsolódott a bécsi forradalommal és a magyar szabadságharccal. Fiatalon a császári hadseregben szolgált, majd kilépett és újságíró lett Bécsben. Az 1848-as bécsi októberi forradalom alatt az egyik legbátrabb felkelőparancsnokként harcolt a császári csapatok ellen. Bécs leverése után Magyarországra menekült, ahol átvették a honvédségbe. Bem József tábornok hadsegéde és törzstisztje lett Erdélyben, illetve a Temesi bánságban.
• Ő lett az utolsó aradi vértanú, akit a megtorlások során kivégeztek. Halálára hónapokkal a tábornokok után, 1850. február 19-én került sor.
• Kötél általi halálra ítélték és felakasztották az aradi várban. Ausztriában a bécsi tetteiért valószínűleg csak börtönbüntetést kapott volna, de Haynau kifejezett bosszúvágyból Aradon állíttatta hadbíróság elé, hogy biztosan kivégezhessék.

Ludwig Hauk honvéd alezredes
1849 október 6. Pest
Az 1849 januárjában letartóztatott Batthyány Lajos gróf kivégzéséhez nehezen találtak jogi alapot az osztrákok. Augusztus 30-án ítélte el a hadbíróság felségjogokba való beavatkozásért, valamint az 1848. október 6-i bécsi forradalom előidézésében játszott szerepéért.

Batthyány Lajos gróf
Szeptemberben szállították a pesti Újépületbe (hivatalosan: Neugebäude), ahol Haynau október 3-án, a kegyelmi kérvény elutasítása után rendelte el kötél általi kivégzését. A grófnak ez mindennél megalázóbbnak bizonyult, ezért egy felesége által becsempészett tőrrel öngyilkosságot kísérelt meg. Először oldalba döfte magát, de a gyenge eszköz eltört a bordáján; ekkor vágta fel nyaki ereit. Hősiességére vall, hogy mindezt a takarója alatt tette, mert cellájában is őrség állt.
Reggel az osztrákok mindezt észrevették és sebét ellátták. Ekkor Batthyány letépte magáról a kötést, erre megkötözték és úgy látták el. Az akasztást így nem lehetett rajta végrehajtani: az osztrákok féltek ugyanis, hogy a bitóra tátongó gróf sebe heves vérzésnek indult volna a kötéltől, ami "megindította volna a közönséget", és torkon megsebzett férfit egyébként sem volt szokás felakasztani.
A Hanyau távollétében megbízott végrehajtó, Kempen altábornagy súlyos dilemma elé került. Ugyanis nem várhattak a seb begyógyulásával, október 6-án mindenképp végre kellett hajtani az ítéletet. Nem véletlen tették ekkorra az aznapi kivégzéseket, mert egy éve azon a napon tört ki Bécsben a forradalom és Latour hadügyminisztert ekkor húzta lámpavasra a bécsi nép. Így Kempen az ítéletet megmásítva elrendelte, hogy lőpor és golyó által végezzék ki Batthyányt.
Végül az élénkítő szerekkel talpra állított grófot este 6-kor vezették a vesztőhelyre. Pest katonasága is készenlétben állt. A gróf megkönnyebbült, amikor nem látott akasztófát. "Éljen a haza!" - kiáltotta Batthyány és maga vezérelt sortüzet kivégzőosztagának. Így végezte az első felelős magyar miniszterelnök. Kivégzése helyén áll ma is a Batthyány-örökmécses.

Szintén 6-án végezték ki Pesten Fekete Imre gerillaszázadost, így 1849. október 6. vértanúinak száma tizenötre emelkedett.
1849.október 10. Pest
Jeszenák János (Pozsony, 1800. január 22. – Pest, 1849. október 10.) politikus, kormánybiztos, főispán, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vértanúja, evangélikus egyházkerületi felügyelő, Esterházy János dédapja. Utolsó mondat: "Én nem magamat sajnálom, hanem Önöket, én szabad leszek, ha kivégeznek, Önökre halálig tartó, 's a hazára örökös rabság vár."

Jeszenák János evangélikus egyházkerületi felügyelő, kormánybiztos
Csány László kormánybiztos (Zalacsány, 1790 – Pest, 1849. október 10.) politikus, közmunka- és közlekedésügyi miniszter a Szemere-kormányban, táblabíró, az 1848–49-es szabadságharc vértanúja.

Csány László kormánybiztos
1849 október 18. Szamosfalva
Október 18-án Kolozsvár mellett, Szamosfalván véget vetettek Tamás András alezredes és Sándor László százados életének is.
Tamás András alezredes (Madéfalva, 1784. október 16. – Kolozsvár, 1849. október 18. honvéd alezredes, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc leverése után kivégzett vértanúk egyike.
Sándor László százados (Csíktaploca, 1796 – Kolozsvár, 1849. október 18.) honvéd, táblabíró, 1848-49-ben nemzetőrtiszt. Urban ezredes kötél általi halálra ítélte, és a Szamosfalva felé vezető út mellett 1849. október 18-án kivégeztette Tamás András csíkszépvízi honvéd alezredessel együtt.
1849 október 20.
Október 20-án a szabadságharc három külföldi tisztjét vezették a bitófa alá. A lengyel Karol d'Abancourt de Franqueville százados (Lemberg, 1811 – Pest, 1849. október 20.) lengyel nemes, katona, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc alatt a Honvédség századosa volt.

Karol d'Abancourt de Franqueville százados
Peter Giron (Aachen, 1798. – Pest, 1849. október 20.) honvédezredes, a magyarországi német légió parancsnoka, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc vértanúja.
A lengyel herceg Mieczysław Korybut Woroniecki (más írásmóddalː Woronieczky Miciszláv, Skurowa, 1825. március 7. – Pest, 1849. október 20.) lengyel főnemes, katona, alezredesi rangban 1848–49-es forradalom és szabadságharc során a magyar honvédsereg alezredese. A herceg fiatal életének vetett véget az akasztás.

Mieczysław Korybut Woroniecki alezredes
De még nem apadt el a vérszomj, Szacsvay Imre, a képviselőház jegyzője. (Kisürögd, 1818. november 1. – Pest, 1849. október 24.) ügyvéd, politikus, országgyűlési követ, az 1848–49-es szabadságharc vértanúja.

Szacsvay Imre országgyűlési követ
Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke.Perényi báró Perényi Zsigmond (Ardó, 1783. november 18. – Pest, 1849. október 24.) nagybirtokos, Ugocsa vármegye főispánja, az Országos Honvédelmi Bizottmány tagja, a szabadságharc vértanúja.

Perényi Zsigmond, a felsőház elnöke
Csernyus Manó (Emmánuel is a kivégzettek közé került. Csernyus Manó (Emmánuel) (1808. – Pest, 1849. október 24.) minisztériumi tisztviselő, az 1848–49-es szabadságharc vértanúja.
1850. március 3-án, Aradon akasztották fel Hauck János bécsi születésű lapszerkesztőt, ezredest.
1850. júliusában pedig Pesten akasztották fel Kolossy György ügyvédet (volt honvédtiszt) Lamberg meggyilkolásában való részvételéért.
1853. március 3-án akasztották fel a Ferencvárosi Temetőben Noszlopy Gáspárt, volt teljhatalmú kormánybiztost, Jubál Károly ipariskolai tanárt Andrásffy Károly és Sárközy Albert ügyvédeket, Nagy Albert gerilla vezért.
1854. március 6-án, Marosvásárhelyen Gálffy Mihály, Horváth Károly és Török János teológiai tanárokat akasztották fel.
Kazinczy kivégzése után Aradon nemzetközi nyomásra felfüggesztették az ítélet-végrehajtásokat, de 1850 februárjában szép csendben a tizenhatodik honvédtisztet is, Ludwig Hauk-ot is kivégezték.

Több száz honvédtisztet ítéltek még halálra (közülük 20 magasrangú katonai elöljárót), az ítéletek jelentős részét végül húsz esztendei várfogságra változtatták. A külföldre menekültek közül sokakat távollétükben ítéltek el, majd a nevüket bitófára szögezték, így akasztották fel jelképesen – többek közt – Kossuth Lajost, Mészáros Lázárt, Perczel Mórt és Miklóst, Szemere Bertalant, Andrássy Gyulát és Táncsics Mihályt 1851 szeptemberében. Végül pedig több tízezer honvédtisztet évekre besoroztak a császári hadseregbe közlegényként.

A 13 aradi halálra ítélt utolsó óráit az aradi várba melléjük rendelt lelkészek beszámolóiból ismerjük. Howiger osztrák tábornok éjjel 2 órára rendelte be a várba a lelkipásztorokat a foglyokhoz. Az addig virrasztó 13 elítélt búcsúlevelet írt szeretteinek, de Damjanichné, Láhnerné és Vécseyné még urukkal is találkozhatott.
A törött lábbal fekvő ortodox vallású Damjanich gorombán elküldte a hozzá küldött szerb pópát, szemére hányva, hogy "nemzete mennyit vétkezett a magyarság ellen", így Sujánszky György minorita szerzetesnek gyónt meg, mindjárt azt követően, hogy áttért a római katolikus vallásra. "Most már nyugodtan halok meg, mert magyar pap által áldattam meg" - mondta Sujánszkynak.
Az utolsó éjszakán amíg Aulich Horatiust olvasott, Török Vauban francia hadmérnök várerődítési könyvét bújta, Láhner fuvoláján játszott: Donizetti Lammermoori Luciájából, a haldokló Edgár búcsúáriáját fújta. Az előbb említett Sujánszky - Poeltenberg és Aulich gyóntatója, Damjanich "megtérítője" - szerint a foglyok leginkább Kossuthról tudakozódtak, a komáromi vár feladása még nem jutott el Aradra. A megalázó akasztással kapcsolatban egyedül Damjanich aggódott: "nem félek a haláltól, mert ezerszer néztem én szemeibe; ámde mégis fáj, hogy (...) azon kegyelmet sem nyerhetők, miszerint katonához illőleg, golyó által végeztetnénk ki". A verhetetlen tábornok még megvizsgáltatta a nyakát az általa külön Brünnből (ma: Brno, Csehország) rendelt hóhér, bizonyos Franz Bott által, a gördülékenyebb kivégzés érdekében.
Reggelre az osztrákok készenlétbe helyezték a katonaságot. A tüzérek égő kanóccal álltak az ágyúk mögött a várfalon. Tartottak Arad polgáraitól - Damjanich például különösen népszerű volt a városban -, ezért a kivégzéseket a Maros déli oldalán hajtották végre, a folyón való átkelést pedig megtiltották.
Elsőként a négy golyó általi halálra ítélt kivégzésére került sor. Reggel 7 óra előtt a vár egyik sáncához vezették Kiss Ernőt, Dessewffy Arisztidot, Schweidel Józsefet és Lázár Vilmost. Polgári ruhában rablánc nélkül, beszélgetve mentek kivégzőik elé. A foglár régi szokás szerint háromszor kért minden elítéltre kegyelmet ("Ich bitte um Pardon!"), amelyre Tichy cseh őrnagy - a kivégzések végrehajtója - válaszolt: Istennél a kegyelem ("Bei Gott ist Pardon!"). Ezután bekötötték a négy hős szemeit (a dúsgazdag családból származó Kiss úri eleganciával saját selyemkendőjét használta) Schweidelt kivéve, aki másodszorra sem engedte a foglárnak eltakarni szeme világát.
Tichy suhintott kardjával és a 12 katona sortüze 3-3 golyóval - a korabeli szabályoknak megfelelően - kioltotta október 6. első vértanúinak életét. Kiss Ernőnek csak vállát és altestét érték a lövedékek, így feltápászkodott és az égre emelte a kezét, amikor egy tiszt közvetlen közelről fejbe lőtte. Így a negyedik mártír is holtan zuhant arcra.

Az első aradi vértanú – Lázár Vilmos
Még készülődött a cellájában a maradék kilenc tábornok, amikor hallották a sortüzet és a Kiss Ernőre leadott lövést. A második gyászmenet 8 óra előtt indult el az új aradi országúthoz közel levő kis Maros-parti mezőre. Az elítélteken rablánc csörgött - még Damjanich törött lábán is, akit a vár szemétszállító szekerén vittek a vesztőhelyre. Mikor szemük elé tárult a kilenc meglepően alacsony akasztófa, Vécsey megjegyezte: "Hát ilyen akasztófát készítettek számunkra?" - az erre a célra felállított cölöpök ugyanis a két métert sem érték el. Az akasztások menete a következő volt: a foglyokat zsámolyra állították, ahol a hóhér megcsomózta a kötelet, majd két segédje kivette a zsámolyt és az elítéltet lefelé húzta, amíg a hóhér megpróbálta kitörni a nyakát. A vértanúk haláltusái így hosszúra sikerültek, Tichy őrnagy örömére, aki Damjanichot - akivel 1848-ban még egy ezredben szolgált - személyesen is gyűlölte.
A második gyászmenet tagjain fekete atilla volt, Leiningen-Westerburgot kivéve, aki őre lefizetésével hozzájutott honvédtábornoki egyenruhájához. A foglyok szivarra gyújtottak a csöpörgő esőben. Itt Damjanich olyan nyugodtnak nézett ki, mintha csak pöfékelve kocsikázni ment volna, nem pedig a halálba. A vesztőhelyet és az előtte felsorakozó elítélteket nagy körben dragonyosok szuronyfala védte a nyilvánosságtól. "Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje" - mondta állítólag Poeltenberg.

Az elítéltek együtt imádkoztak, majd a foglár németül megismételte a szokásos háromszori kegyelemkérést, Tichy őrnagy pedig zengte: Istennél a kegyelem! A tábornokokat ezután szándékosan a császári és királyi hadseregben viselt rangjukon szólították a bitófához. Elsőként így Poeltenberg "kapitány" akasztására került sor. A foglár leoldotta a bilincseit, Isaszeg vitéz hadosztályparancsnoka mindenkitől egyenként elbúcsúzott, majd a foglár átadta a hóhérnak. Az erős testalkatú tábornok szörnyűre nyúlt haláltusája megmutatta a többieknek, mi vár rájuk.
Másodikként Török Ignác búcsúzott el bajtársaitól és lépett a bitófára. Hű kutyája még ekkor is vele volt. Amikor leesett parókájáért nyúlt, Tichy könnyeket vett észre a szemében és lekiáltott lováról: "Nem szégyelli magát, sírni, mint egy gyerek!". "Szégyellje magát Ön, hóhérlegény!" - vágott vissza a hadmérnök, aki büszkén folytatta útját. Láhner, a "mélabús fuvolás" egy szó nélkül halt meg. Negyediknek szólította a foglár a horvát Knezić Károlyt, akire szintén rá kellett szólnia Tichynek, amikor leejtett szemüvege után nyúlt: "Hagyja ott, lát maga az akasztófán úgyis".
Ötödjére a kiváló huszárkapitányból lett tábornok, Nagysándor József következett. Mikor a porkoláb bilincseiért nyúlt, az elítélt így szólt a hadbírók felé: "hodie mihi, cras tibi!" (ma nekem, holnap neked!) - idézve a híres ókori latin mondást. Már a nyakán volt a kötél, amikor utolsó leheletével kiáltotta: "Éljen a haza!". Ezek a szavakat aznap még két vértanú tette híressé.
Leiningen-Westerburg Károly kivégzése volt a legteátrálisabb, ugyanis elterjedt róla a hírlapokban, hogy Buda bevétele után fogságba esett osztrák tiszteket öletett volna meg. Becsületét védvén, szót kérve "Isten szabad ege alatt", e róla terjesztett hírt "ünnepélyesen alacsony rágalomnak" nyilvánította. Bár Damjanich közben leintette: "Beszélhetsz ezeknek, hadd abba Károly...", de nem sikerült félbeszakítania. "Odafönn egy igazságosabb ítélőszék előtt fogunk állni" - fejezte be Leiningen.
A szálfatermetű elítéltnek zsámoly nélkül is leért a lába, a segédek rácsimpaszkodtak, a hóhér ide-oda csavargatta a fejét, haláltusája ezért rettenetesre sikeredett. A kezében feszületet szorongató zokogó Sujánszkyt Damjanich nyugtatta: "Mit sír tisztelendő barátom, hisz akit kezében tart, az is az igazságért akasztatott fel".
Ezután volt bajtársához, Tichyhez fordult: "Mire való ez a kínzás, miért nem lőttök agyon minket?" -"Mert így kell lenni." -"No, te is sokra vitted, hóhérlegény lett belőled...". A cseh őrnagy ekkor dühösen utasította a hóhért, hogy gyorsabban végezze a munkáját. Aulich Lajos esetében már körültekintőbben járt el. A volt hadügyminiszter némán tűrte a halált.
Nyolcadikként került sor a leghíresebb aradi vértanúra, Damjanich Jánosra. A tábornok büszkén leszállt a kocsiról és így szólt: "Azt gondoltam már, hogy én leszek az utolsó, pedig a csatában mindig én voltam az első". Visszautasította a járásban segítséget nyújtókat: hagyjanak csak, a halálba nem kell sietni ("Lassen Sie nur, zum Sterben muss man nicht eilen"). A nagytermetű Damjanich számára szintén nem volt elég magas a bitófa. A procedúra előtt még odaszólt németül az általa rendelt hóhérhoz, hogy vigyázzon a szakállára, aki biztosította arról. Ezután odaadta sálát az egyik papnak, lelkére kötve, hogy azt adja át feleségének. A pribékek kivették alóla a zsámolyt és lábait behajlítva próbálták az akasztást bevégezni. "Tichy őrnagy kigyönyörködhette magát kínjaiban: a hatalmas lélek nehezen hagyta el a hatalmas testet" - írta az egyik szemtanú.
Utoljára került a sor Vécsey Károly grófra. Nem a véletlen alakította így, ugyanis édesapja, Vécsey Ágoston császári tábornok intéztette Bécsben, hogy a "lázadókhoz" pártolt kérlelhetetlen fiának végig kelljen néznie társai halálát. Mikor már a bitón volt, hatalmas robajra lettek figyelmesek a jelenlévők. A túlparton leszakadt ugyanis egy malachízlaló telep épülete, melynek fedelét ellepte az Aradról kicsődült kíváncsi tömeg. A szolnoki csata hősében talán még felvillant valami kósza reménysugár, de a 13. aradi vértanúval is végzett a hóhér.

A történet, miszerint Vécsey Damjanichnak testéről lelógó kezét csókolta volna meg búcsúzásul, a történettudomány mai állása szerint nem igaz. A visszaemlékezések között is csak egy kétes forrást találunk erre nézve. Az egyik tanú szerint éppen Damjanich búcsúzott el tőle, mikor a bitóhoz bicegett.
Az aradi vértanúkhoz mérten kevesebb szó esik özvegyeikről, pedig sokuknak még az sem adatott meg, hogy hitvesüket eltemessék. Legtöbben életük végéig gyászolták elhunyt férjüket, nyugtalan lelkük nem lelt többé boldogságra.
Damjanich János fiatal özvegye, Csernovics Emília (1819-1909) szeretett férjét 60 évvel élte túl. Annak ellenére, hogy a tábornok arra biztatta, válasszon új társat magának, ő haláláig gyászolta. Damjanich testét egy rokonuk, Csernovich Péter szerezte meg a hóhértól, és temette el saját birtokán.Az aradi katasztrófa után eleinte a világtól elzárkózva élt, majd a hasonló sorsú asszonyok és a honvéd árvák vigasztalása vált élete hivatásává. Az 1850-es évek elején Makón élt édesanyjával és Láhner György özvegyével. Az osztrák hatóságok sokáig zaklatták őket, kézimunkák készítéséből tartották el magukat.Damjanichné már az első években megkezdte a szabadságharc árváinak gondozását. Felkereste a kivégzettek jeltelen sírjait, s emléket állított nekik. Kezdetben a nyilvánosság kizárásával minden év október 6-án gyászmisét mondatott a vértanúk emlékére a pesti ferencesek templomában.

Batthyány grófnéval megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét, pénzt gyűjtöttek a rászorulóknak, árvaházat nyitottak. A szervezetet a kiegyezés után Erzsébet királyné is felkereste, ám a két özvegy nem jelent meg a fogadásán.Kossuth Lajos Torinóból többször küldte üdvözletét Damjanichnénak, aki mindig megköszönte, de sohasem üzent vissza. 1894-ben, amikor Kossuth holttestét hazahozták, az ünnepi szertartást megelőző este Damjanichnét a Nemzeti Múzeum egy tisztviselője bekísérte Kossuth koporsójához, ahol lerótta tiszteletét.
Dessewffy Arisztid első felesége 1847-es halála után 1849. július 5-én feleségül vette Szinyei Merse Emmát. A férj az oltártól azonnal a táborba indult vissza, és legközelebb szeptemberben, már aradi cellájában láthatta viszont asszonyát. Emma igyekezett ellátni élelemmel urát és bajtársait.

A tábornok a siralomházban megkérte a szintén rab Máriássy János ezredest, hogy viselje gondját feleségének. Máriássy 1856-ban szabadult, s egy évvel később beváltva ígéretét, elvette feleségül Emmát, aki 1871-ben hunyt el. Helytelenül szerepel az osztrákok által kiállított halotti anyakönyvben, hogy Dessewffy nőtlen volt.
Kiss Ernő altábornagy, bár a halotti anyakönyv szerint nőtlen volt, valójában özvegyként halt meg. Fiatal tisztként 1825. július 26-án ismerkedett meg Balatonfüreden Szentgyörgyi Horváth Anna Krisztinával, akinek tiszteletére édesapja bált rendezett: ez volt az első Anna-bál.
Kiss ezután kilépett a hadseregből, és május 16-án feleségül vette Annát, aki ekkor 23 éves lehetett. A fiatal feleség hamar elhunyt, feltehetően 1828-ban, de két lányuk megélte a felnőttkort. Ezután Kiss újra beállt a seregbe, majd a magyar honvédségbe. Két lánya az aradi kivégzéskor már férjnél volt. Annát a családi sírboltban, az eleméri kastély kápolnájában temették el.
Knezić Károly 1844-ben vette el a 23 éves Kapitány Katalint, és két lányuk született. Knezićné sokat volt együtt férjével a szabadságharc idején és az aradi fogság alatt is. Amikor csak engedték, látogatta őt, halála után azonban belehalt a bánatba.
Ennek pontos idejét nem ismerjük, a család szerint „szegény asszony, mikor meghallotta urának gyászos végét, összeesett és meghalt szívszélhűdésben”. Egy másik forrás szerint megőrült, és 1853-ban halt meg. Gyermekeik árvák lettek; rokonuk, Kálló Tivadar lett a gyámjuk és Bartakovics egri érsek is gondoskodott róluk. Felnőve az egri Grőber testvérek feleségei lettek.
Láhner György felesége, Lucia Conchetti (1821-1895) olasz származású volt, a lombardiai Milánóban született. Láhner itáliai szolgálata idején ismerkedett meg a rendkívüli szépségű lánnyal, akit 1839-ben feleségül vett. Ekkor Láhner 44, felesége 18 éves volt. Egy leányuk született.
Láhnert aradi fogságában már 1849 augusztusában látogatta felesége. Nemcsak urát látta el, hanem éhező társait is. Szeptemberben egyre gyászosabb hangulatban látogatta férjét, míg október 5-én Damjanichnéval, Lázárnéval és Vécseynével megtudták a szörnyű hírt.
Lucia lelkileg összetörve, Damjanichné kocsiján távozott kislányával. A kivégzés után Csernovich Péter Láhner holttestét is megvette a hóhértól, így őt Damjanichcsal együtt temették el.
Lucia leányával egy ideig Aradon maradt, Damjanichné édesanyjánál kapott szállást, aztán Makón lakott a Návay családnál. Élete második felében visszaköltözött Olaszországba, sokáig levelezett magyar barátaival, mígnem 1895. augusztus 12-én meghalt Collecampigliban, Varese mellett.
Lázár Vilmos ezredes 1844-ben vette feleségül báró Reviczky Máriát (1812-1873). A nála öt évvel idősebb özvegy három gyermekét hozta magával új házasságába, őket Lázár sajátjaként nevelte. A szabadságharc alatt volt, hogy Mária meglátogatta férjét a táborban. Lázárt a harc befejeztével Temesváron őrizték, ekkor már vele volt asszonya. Aradra is elkísérte, de ritkán látogathatta.
Aznap, amikor Lázárt golyó által kivégezték, felesége már betegen feküdt. Lázár gyóntatója kézbesítette küldeményeit és búcsúlevelét, amelyet az asszony a sírástól elolvasni sem tudott, ezért azt a pap tolmácsolta.
Aradi nagynénje, Kotzó Károlyné segítségével megkísérelte megszerezni férje holttestét, de nem sikerült. 1850 tavaszán ismét próbálkozott, eredménytelenül. Élete végéig ápolta és őrizte férje emlékét.
Napjait nehezítette, hogy rokona, báró Reviczky József volt honvédtiszt örökösödési pert indított ellene. Végül sikerült bizonyítania igazát, a csaló börtönben fejezte be életét. Lázárné 1873. január 9-én halt meg.
Leiningen-Westerburg Károly gróf 1845-ben vette feleségül a 18 éves Sissány Elízt (1827-1898). Aradi fogságában Leiningen csak feleségéért és két gyermekükért aggódott. Leiningenné, aki nem volt Aradon, egy hónappal később, a férjét utolsó útjára kísérő lelkésztől értesült hős ura utolsó perceiről.
1854-ben Elíz újra férjhez ment, mégpedig Leiningen barátjához és bajtársához, gróf Bethlen Józsefhez. Az 1870-es évek végén Temesváron laktak. Miután 1896-ban második férje is elhunyt, a kétszeres özvegy 1898 nyarát még Visegrádon töltötte, ahol Görgei Artúr is élt, aki többször meglátogatta. Novemberben érte a halál. Holttestét Kolozsvárra szállították, itt közelebb nyugodott első férjéhez, aki a borosjenői temető kriptájában volt eltemetve.
Nagysándor Józsefnek aradi fogsága idején menyasszonya volt, Schmidt Emma személyében. A tábornok a szabadságharc idején már tervezte a házasságot is, de az események nem hagytak időt az egybekelésre.
Nagysándor már fogsága kezdetén a halálra készült, nem reménykedett a kegyelemben. Schmidt Emmáról később Barabás Miklós festett képet, a vértanú tábornok katonai kabátja és egyik győzelmes helyszíne, a budai vár tűnik fel a háttérben.
Emma 1853 áprilisában ment férjhez, mégpedig Klauzál Gáborhoz, a Batthyány-kormány miniszteréhez, akitől három gyermeke született. 1898 körül halt meg.
Poeltenberg Ernő lovag Galíciában állomásozott, itt 1840 decemberében Tarnopolban feleségül vette Pauline Kakowskát (1822-1874), aki ekkor 18 éves volt. Házasságukból három gyermek született.
1848 augusztusában látták egymást utoljára, bár az aradi börtönben Poeltenberg még reménykedett, hogy nemsokára találkozhatnak. Október elején felesége meg akarta látogatni, de a találkozásra végül nem volt lehetőség. Poeltenberg búcsúlevelében arra biztatta, házasodjon meg újra, ő azonban élete végéig gyászolta férjét.
A kiegyezés után megpróbálta felkutattatni maradványait, de nem járt sikerrel. A család Magyarországra telepedett át, az özvegy Pesten lakott. Nyaranta gyakran lehetett látni a budai Császárfürdőben, egyébként visszavonulva élt.
Egyszer hallatott magáról, amikor a bécsi világkiállításra egy gyöngyből fűzött asztalterítőt készített, amelynek a csodájára jártak. 1874 novemberében hunyt el, 52 éves korában.
Schweidel József is Galíciában szolgált, Poeltenberg feletteseként. Ő is Galíciában ismerkedett meg leendőbelijével, Domicella Bilinskával. 1827-ben esküdtek örök hűséget egymásnak Lembergben.
Első gyermekük, Adalbert (Béla) már a következő évben megszületett, őt további négy gyermek követte. Schweidel a börtönben már nem láthatta hitvesét, mert Domicella a gyerekekkel Pesten volt. Itt próbált kegyelmet kieszközölni férjének, eredménytelenül.
1849 novemberében – férje akaratának megfelelően – Domicella kérvényezte a hadügyminisztériumtól a korábban fizetett házassági biztosíték visszafizetését. Ehhez szüksége volt a halotti bizonyítványra, amelyet az aradi parancsnokságtól kérvényezett. A családnak igazolnia kellett, hogy a kivégzett tábornoknak nem volt vagyona, így nincs mit elkoboznia a hatóságnak.
Schweidel Domicella ezután is Pesten élt családjával. Az 1850-es években őt is megfigyelte a titkosrendőrség. Sikerült végül gyermekei megélhetését biztosítania, egy tejgazdaságot vezetett. 1888. március 23-án halt meg, a Kerepesi temetőben helyezték örök nyugalomra, fiát később mellé temették.
Vécsey Károly báró házassági anyakönyve a mai napig nem került elő, így nem bizonyított, hogy valóban feleségül vette szerelmét, egy francia mérnök lányát, Duffaud Karolinát. Az asszony vele volt a temesvári ostromseregben. Több utalás is azt valószínűsíti, hogy Vécsey elvette Karolinát.
Maga Vécsey is Aradon, a hadbíróság előtt nősnek vallotta magát, és búcsúlevelében, melyet halála előtti utolsó percekben írt, feleségétől búcsúzott. Vécseyt utolsóként akasztották fel. Karolina egy barátnője segítségével megszerezte férje tetemét, és titokban eltemette. Élete végéig gyászolta őt.
Az 1870-es évek végén Aradon lakott. A kiegyezés után a magyar kormány hosszas pereskedés után, 1899-ben ismerte el az özvegy és lánya jogait, s visszaadta Vécsey birtokait. Vécseyné egy évvel később, 1900. október 18-án halt meg Zsombolyán.
Aulich Lajos, a legidősebb tábornok, aki katonaként és hadügyminiszterként is megállta a helyét, agglegény volt. A börtönben mindvégig nyugodt maradt, pedig nem voltak kétségei a véget illetően.
Török Ignác tábornok, Komárom parancsnoka és az erődítési munka hadmérnöke igen szelíd ember volt, szintén agglegényként várta Aradon az ítéletét. Nyugodt lelkiismeretét mutatja, hogy utolsó éjszaka egy francia hadmérnök szakkönyvét olvasta. 54 éves volt.
1833 decemberében a fiatal gróf Zichy Antónia Pozsonyban találkozott gróf Batthyány Lajossal. A két fiatal szerelemre lobbant, és a gróf egy év múlva már feleségül is vette a 18 éves grófnőt.

A forradalom miniszterelnökeként Batthyány 1849. január 8-án osztrák fogságba került. Batthyányné csak 20-án tudta meg a rossz hírt Pesten tartózkodó húga leveléből, de már két nap múlva Budán volt, s ettől kezdve ahová csak engedték, követte rab férjét.
Batthyányt hosszú és megalázó raboskodása végén Pestre szállították. 1849. október 5-én történt utolsó találkozásuk, Batthyány utasítására ő csempészte be ekkor a cellába azt a tőrt, amellyel férje a következő éjszaka sebeket ejtve nyakán elkerülte az akasztást.
Az asszony mindent megpróbált a kegyelmi kérvényért, de urán nem segíthetett. Batthyányt kötél helyett golyó által végezték ki.
Batthyányné a zaklatások elől gyermekeivel külföldre költözött, megélhetésüket a Zichy-vagyon biztosította. Először Bajorországba utazott, majd Párizsba, végül Zürich mellett telepedett le.
Az osztrák titkosrendőrök figyelték, mert házát rendszeresen látogatták a magyar emigráció vezéralakjai, gyakran segítette az elszegényedett bujdosókat. 1856-ban hazaköltözött, és Dákán vásárolt egy kisebb kastélyt.
Férje akaratához híven nem kért vissza semmit az osztrák államtól. Magyarországon tisztelet és szeretet övezte: bárhol megjelent, az az önkényuralom elleni tiltakozásnak számított.

Élete utolsó szakaszában is sokat jótékonykodott, Damjanich özvegyével megalapította a Magyar Gazdasszonyok Egyesületét. 1870-ben végre tisztességgel eltemethette férjét, akinek holttestét addig a pesti ferencesek templomának kriptájában rejtették el.
A kiegyezés utáni politikai légkör már nem az ő világa volt, hiszen Ferenc Józsefből, a zsarnokból az ország királya lett. 1888. szeptember 29-én hunyt el. Kívánsága szerint férje búcsúlevelét a szívére tették, és úgy temették el.
Rázga Pál Rázga PálOrmai NorbertTamás András Tamás AndrásTamás AndrásTamás AndrásBatthyány LajosBatthyány LajosBatthyány LajosMieczysław Korybut WoronieckiMieczysław Korybut WoronieckiPerényi ZsigmondGruber Fülöp tüzérhadnagy