11 perc elolvasni
03 Jun
03Jun

100 év után, közérthetően

Magyar külpolitika és a békeszerződés következményei


A magyar békeszerződés volt az első világháborút lezáró Párizs környéki békerendszer utolsó előtti darabja, amelyet 100 évvel ezelőtt a versailles-i kastély kertjében lévő Nagy Trianon-palotában írtak alá.  

Megértéséhez és értelmezéséhez vissza kell lépnünk a világháború végéhez. Az Osztrák–Magyar Monarchia és benne a Magyar Királyság felosztásához vezető eseménysor részben az antanthatalmak stratégiai megfontolásaiból, részben a nemzetközi politika háború alatti alakulásából, illetve a soknemzetiségű biro­dalom kisebbségeinek elszakadási törekvéseiből állt össze. 


A Monarchiával ellenséges nyugati nagyhatalmak a háború kezdetén nem rendelkeztek kiforrott koncepcióval Közép-Európa háború utáni sorsát illetően. I. Ferenc József halála (1916. november 21.) után fokozatos fordulat következett be az antant politikájában. Egyrészt az új uralkodó, IV. Károly óvatos különbéke-kísérletei (pl. az úgynevezett Sixtus-affér) 1917 folyamán, de különösen ezek nyilvánosságra kerülése a Habsburgok birodalmát alárendelt szerepbe kényszerítettek Németországgal szemben.  

Az ennek következtében 1918 májusában aláírt spái egyezmény Németország és Ausztria–Magyarország között olyan szoros katonai és gazdasági együttműködést vetített előre, ami sokak számára jelezte, hogy a Monarchia önálló külpolitikai cselekvési lehetőségei radikálisan szűkültek. Ehhez járult még a függetlenné vált Ukrajnával (1918. február 9.) és a bolsevik Oroszországgal (1918. március 3.) aláírt két breszt-litovszki és a megvert Romániával kötött bukaresti béke (1918. május 7.), amely hatalmas kelet-európai területekre terjesztette ki a német befolyást, és közel hozta azt a kontinentális hegemóniát, amelynek megakadályozása a háború egyik fő indoka volt Londonban és Párizsban.  

A boszorkánykonyha


A Monarchia fenntartása melletti elkötelezettség csökkenését jelezte a világháborúba friss erőkkel belépő Egyesült Államok elnökének, Woodrow Wilsonnak 1918 elején közzétett 14 pontja. A többször módosított szöveg ugyan nem szólt a Monarchia felosztásáról, de a Monarchia nemzetiségei számára az „önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét” kilátásba helyezve egy csapásra elképzelhetővé tette a közép-európai dinasztikus állam megszűnését. Wilson ugyan eleinte a Monarchia valamiféle föderatív átalakításában gondolkodott, és ilyen irányban instruálta az amerikai béke-előkészítésen munkálkodó Inquiry kutatóit is, ám 1918 nyarán fordulat következett be a gondolkodásában, s nagyon határozottan jelezte House ezredesnek és a bizottság élén álló tudósoknak, hogy terveiket a Monarchia felosztásához szabják.  

Ennek következményeként a szövetségesek 1918 folyamán egyre-másra ismerték el az emigráns nemzeti tanácsokat legitim kormányként, illetve azonosultak a román, szerb, csehszlovák hadicélokkal és nemzetiségi törekvésekkel. Ennek a folyamatnak igen illusztratív indikátora az emigráns Csehszlovák Nemzeti Tanács elismerése kormányként és szövetségesként: erre Franciaország 1918 júniusában szánta el magát, az Egyesült Államok csak szeptemberben.  

Eközben a Monarchiában olyan folyamatok játszódtak le, amelyek vészesen közelebb hozták az összeomlást. Ha a politikára gondolunk: 1918 első felében sokaknak volt az a véleménye, hogy a Monarchia elérte háborús céljait, talán Olaszország kiütése maradt még hátra, de voltaképpen minden megvalósult, amiért a kettős birodalom harcba szállt 1914-ben: Szerbia megbüntetése, a balkáni hegemónia, Oroszország kiiktatása, sőt a „hitszegő Románia” megbüntetése is.  


A belső helyzet messze nem volt ilyen rózsás: az ellátási nehézségek és a lakosság kifáradása miatt 1918 elején már rendszeressé váltak az éhséglázadások, sztrájkok, tüntetések, és jó néhány hátországi alakulat lázadását fegyveres erővel kellett legyűrni. A peremvidékeken sok esetben szökött katonákból álló rablóbandák garázdálkodtak, ők voltak az ügynevezett „zöld káderek”, akik a hátországba is elvitték az erőszakot. 1918 nyarának végén a hátországban már több katona állomásozott, mint a fronton. Az árak elkeserítő léptékben emelkedtek: az alapélelmiszerek ára 5-10-szeresére drágult az utolsó békeévhez képest, a sorban állás a mindennapok része lett, egyre több volt az ápolásra szoruló sebesült, és 1918 őszén a birodalomban is felütötte a fejét a rettegett pandémia, a spanyolnátha. 

Amikor 1918 szeptemberében a bolgár front összeomlott és Bulgária fegyverszünetet kért, mindenki sejthette, hogy sorsfordító folyamatok indulnak el. 1918. október 16-án kibocsátott nyilatkozatában az uralkodó, IV. Károly a birodalom föderalizálására szólított fel. Ezt a magyar politikai elit csaknem egységesen elutasította, és az Ausztriával fenntartott, fél évszázados kapcsolatok meglazítására, perszonálunióra készült. Ám Tisza István volt miniszterelnök, a magyar politikai élet legbefolyásosabb szereplője október 17-én nyilvánosan is elismerte, hogy a háború elveszett. Ettől a naptól kezdve az események egyre gyorsuló spirálban követték egymást: a birodalom többi régiójához hasonlóan Magyarországon is Nemzeti Tanács alakult, amely az úgynevezett őszirózsás forradalom győzelme (1918. október 31.) után egyszerre gyakorolta a törvényhozó és a végrehajtó hatalom bizonyos jogosítványait.  

Az uralkodó még kinevezte az ellenzéki függetlenségi párti gróf Károlyi Mihályt miniszterelnöknek: ő lett az új, köztársasági kormányzat első miniszterelnöke, majd a magyar népköztársaság első és utolsó elnöke is. Ezzel párhuzamosan a Magyarországon élő nemzetiségi elitek is kinyilvánították önrendelkezési igényüket: először csak a parlamentben, majd 1918 októbere és de­cembere között különböző, nemzetiségi területeken rendezett gyűléseken (Turócszentmárton, Újvidék, Gyulafehérvár, 1919 januárjában Medgyes). A szerb, román és csehszlovák hadsereg pedig már 1918 novemberében elindult az ország belseje felé, és először a peremvidékeket szállta meg, majd egyre tovább nyomult, és 1919 januárjára mélyen bent járt a magyar területeken.  

A mulasztások évada

Ilyen előzmények után nyílt meg 1919. január 18-án a párizsi békekonferencia, ahol magyar képviselet nem volt, az utódállamok viszont megjelentek és lobbizhattak területi céljaikért, először a Legfelsőbb Tanács előtt, majd a területi szakbizottságokban. Anélkül, hogy az 1918–19-es magyarországi forradalmak krónikájába részletesen belemennénk, három lényeges állítást kell tennünk ezen időszak magyar politikájáról: 

1. Az 1918. október 31-én hatalomra jutó Károlyi-kormány és a belőle kinövő népköztársaság fontosabb politikusai a magyar területi integritás alapján álltak, azaz, bár tudomásul vették Horvátország elszakadását, alapvetően a történeti Magyar Királyság határainak megtartásában gondolkodtak. Akadtak a kormányzatnak olyan politikusai (elsősorban szociáldemokraták, így például Kunfi Zsigmond), akik az etnikai határokhoz való ragaszkodást vetették fel magyar álláspontként, de ők kisebbségben voltak. A kormányzat igyekezett megnyerni a magyarországi nemzetiségek rokonszenvét, ezt célozták például az autonómiákról szóló törvények és az 1918. novemberi aradi tárgyalások a magyarországi román vezetőkkel, akik azonban ekkor már a területi elszakadásban és a Romániához való csatlakozásban gondolkodtak.  

2. A háborús vereség után a történelmi Magyar Királyság határainak érintetlenül hagyására nem volt esély. Abban azonban, hogy a határok 1920 után úgy festettek, ahogy azokat a békekonferencián meghúzták, döntő szerepe volt a nagyhatalmi szándéknak és kevesebb a nemzetiségi mozgalmaknak.  

3. A Károlyi-kormány abban hibáztatható – tétova honvédelmi politikája mellett –, hogy vezetői nem ismerték fel: feltétlen antantbarát, megfelelésre játszó külpolitikájukkal szemben az utódállamok képviselői nagyon tudatosan kész helyzet kialakítására törekednek még a békekonferencia megnyitása előtt, és igyekeznek elfoglalni azokat a területeket, amelyekre igényt tartanak. Így a csehszlovák hadsereg 1919. január elejére elérte a Pozsony–Komárom–Ipolyság–Rimaszombat–Kassa vonalat, a jugoszlávok pedig már 1918 novemberében ott álltak a később ne­kik juttatott területeken, sőt még azon is túl. A „kész helyzet” politikájából Prágában nem is csináltak titkot, már 1918 novemberében sem. Beneš külügyminiszter Karel Kramař miniszterelnöknek küldött jelentésében már ekkor leszögezte: „Kérem, iparkodjanak ezeket a vidékeket via facti, minden felhajtást mellőzve elfoglalni, amint megérkezik a hadseregünk. Itt döntő fontosságú a lárma és harc nélkül végrehajtott fait accompli és hogy uraljuk a helyzetet. Erre most jogot adtak nekünk.” 


A Károlyi-kormány bukását és a kommunista Tanácsköztársaság 1919. március 21-i hatalomra jutását is az antantnak, ezen belül elsősorban Francia­országnak a mértéktelen kisállami köve­teléseket támogató, érzéketlen politikája okozta, illetve az a tény, hogy a román hadsereg sorozatosan megsértette azokat a demarkációs vonalakat, amelyeket az antant maga állított, és ez Budapesten is politikai válságot okozott. A második Vix-jegyzékben (amely nevét az azt átnyújtó budapesti antantmisszió parancsnokáról, Fernand Vix alezredesről kapta) a párizsi békekonferencia a magyar és román hadsereget elválasztó semleges zóna kialakításáról rendelkezett 1919 márciusában: ez a lépés a majdani trianoni határt vetítette előre. A Károlyi-kormány ezért volt kénytelen lemondani és átengedni a hatalmat a szociáldemokratáknak, akik végül a kommunistákkal fogtak össze. A Tanácsköztársaság elutasította a dokumentumot, bár az új rezsim vezetője, Kun Béla többször hangsúlyozta, hogy nem áll a területi integritás alapján.  

1919 márciusára Párizsban a békekonferencia alsóbb, szakértői szintjein már elkészültek az új magyar határok tervei. Ezek nagy általánosságban a később létrejött vonalakat tartalmazták, egyetlen jelentős és néhány apróbb kivétellel: Nyugat-Magyarország (a későbbi Burgenland) ezekben az elképzelésekben még nem tartozott Ausztriához. Erre a területre az osztrák kormány csak 1919 májusában jelentette be igényét a békekonferencián, amit végül az osztrák békeszerződés szentesített is. Vélhetően a békekonferencia politikai szintjein érzékelhető bolsevizmusellenességnek is volt valamennyi szerepe abban, hogy az 1919 márciusa és augusztusa között felvetett határmódosítások többségében Magyarország rovására döntött a békekonferencia (Muravidék, Nyugat-Magyarország). 

Magyarországon már a Tanácsköztársaság alatt, 1919. június közepén lekö­zölték a lapok a Clemenceau-jegyzéket, amelyben a békekonferencia francia elnöke Magyarország végleges hatá­rait ismertette Kun Béla kormányzatával. Ettől a pillanattól nem volt titok a magyar közvélemény előtt sem, hogy mi vár az országra. A Tanácsköztársaság először az 1919. május–júniusi felvidéki hadjáratban válaszolt a csehszlovák hadsereg offenzívájára, és a volt Felső-Magyarország keleti részéről ki is szorította azt, ám a visszafoglalt területen Szlovák Tanácsköztársaságot hoztak létre. Ez azonban csak néhány hétig létezett. A párizsi békekonferencia az elfoglalt terület kiürítésére szólította fel Budapestet, cserébe a románok Tiszántúlról való távozását ígérte.  

Kun Béla kormánya engedelmeskedett, csapatait kivonta, ám amikor azzal szembesült, hogy a román hadsereg tapodtat sem mozdul, 1919 júliusában megpróbálta katonai erővel elfoglalni ezeket a területeket, csakhogy a magyar Vörös Hadsereg már számbeli hátrányban volt a románokkal szemben. A tiszai offenzíva néhány nap alatt összeomlott, a román hadsereg ellentámadásba lendült, és ennek nyomán a Forradalmi Kormányzótanács lemondott, vezetői elmenekültek. A román hadsereg 1919 augusztusában bevonult Budapestre és a Dunántúl északi részére is. A megszállt területeken alakult meg – egy rövid szociáldemokrata intermezzót követően – Friedrich István, majd Huszár Károly jobboldali kormánya. Utóbbit már a párizsi békekonferencia elismerte, hiszen részben saját képviselői állították össze.


Párizsban 

A magyar béke-előkészületek a Tanácsköztársaság bukása után, a Friedrich-kormány alatt kaptak új lendületet, nagyrészt Teleki Pál földrajztudós, politikus vezetésével. Korábban, Károlyi Mihály kormányzása idején voltak kísérletek ilyen típusú előkészületekre, részben a Jászi Oszkár vezette Külügyi Tanács keretében, és ezek némelyike folytatódott a Tanácsköztársaság alatt is, érdemi eredmény nélkül. Az antant végül Huszár Károly kormányának képviselőit 1919 decemberében meghívta a békekonferenciára. Ez volt az első magyar kormány 1918 novembere után, amelyet az antant legitimnek ismert el – holott választói felhatalmazása ennek sem volt. Amikor a magyar békedelegáció Apponyi Albert vezetésével 1920. január 7-én megérkezett Párizsba, már sok minden lezárult a konferencián. Aláírták a minden későbbi szerződésnek alapszövegül szolgáló német békét (Versailles, 1919. június 28.), valamint az osztrákot (Saint-Germain, 1919. szeptember 10.) és a bolgárt (Neuilly, 1919. november 27.). Az Egyesült Államok elhagyta a békekonferenciát, mert nem értett egyet a megvalósuló elvekkel.  

A körülményekhez képest jól felkészült magyar békedelegáció 66 főből állt. Tagjait szoros ellenőrzés alatt a Párizs melletti Neuillyben, a Boulogne-i erdő szélén álló, Château de Madrid nevű hotelben szállásolták el. A békefeltételek átvételére 1920. január 15-én került sor a párizsi külügyminisztérium épületében. E feltételekre a magyar küldöttség nevében Apponyi Albert válaszolhatott másnap a békekonferencia irányítói, Georges Clemenceau francia, David Lloyd George brit és Francesco Nitti olasz miniszterelnök, valamint az amerikai és a japán nagykövet előtt. Beszédében, bár kiemelte az ezeréves magyar állam történelmi szükségességét, végső soron elfogadta egy, az elcsatolásra ítélt területeken szervezendő népszavazás eredményeit.  

A békeszerződésre reagáló magyar kiegészítő jegyzékek hangsúlyosabban érveltek a népszavazás mellett, amelyet a vegyes lakosságú területeken kértek, s a tervezett új határ túloldalán élő magyar lakosság visszacsatolását nyomatékosították. Az emellett szóló érveket az antant képviselői meghallgatták, némi vita is támadt 1920 február–márciusában a magyar békefeltételekről – főleg a Csallóköz hovatartozásáról –, de a békecsinálók végül úgy döntöttek, hogy változatlanul hagyják az előzetes döntéseiket. Feltehetően az ekkor is zajló magyar–francia titkos tárgyalások eredményeként (a magyar fél gazdasági előnyöket ígért nagy francia tőkéscsoportoknak kedvező határmódosítások esetére) és a módosítási szándékok kisiklatása miatt a magyar fél annyi engedményt kapott, hogy a békeszerződés végleges szövegéhez csatolt kísérőlevélben Alexandre Millerand francia miniszterelnök célzott bizonyos területi módosításokra a helyszíni határkijelölés során. Ennek mindössze annyi eredménye lett, hogy 1924-ig Magyarország összesen 717 négyzetkilométernyi területtel többet kapott, mint amennyi a békeszerződés eredeti szövegében szerepelt – a magyar felet azonban ez aligha elégítette ki.  

A magyar delegációban 1920 áprilisában felmerült, hogy visszautasítja a békeszerződés aláírását, ám némi mérlegelés után a tagok többsége az együttműködés mellett foglalt állást. Az aláírást végül Benárd Ágost munkaügyi és népjóléti miniszterre, illetve a Külügyminisztérium államtitkárára, Drasche-Lázár Alfrédra bízták. Ők 1920. június 3-án érkeztek Párizsba, és június 4-én délután fél ötkor írták alá a békeszerződést a versailles-i palota kertjében található Nagy Trianon-kastélyban, annak is a Cotelle-ek galériája nevű termében (a helyiség Jean-Baptiste Cotelle festőnek a falakat díszítő műveiről kapta a nevét).  

Az eseményen a kicsiny magyar delegáció mellett megjelent a görög király, a francia miniszterelnök, vezető francia diplomaták, Foch marsall – de a briteket és az olaszokat csak alacsonyabb rangú küldöttek képviselték. A dokumentumot kézjegyével látta el országa nevében többek közt Sziám, Japán, Kuba, Panama és Görögország képviselője is. Ezt a szerződést 1920 novemberében ratifikálta a magyar parlament, és 1921. júliusában cikkelyezték be a Magyar Törvénytárba, 1921. évi XXXIII. törvényként. Az Egyesült Államokkal, mivel nem vett részt hivatalosan a szerződés létrehozásában, Magyarországnak külön békeszerződést kellett aláírnia 1921. augusztus 29-én.  

Béke?

A béke rendelkezései ismertek: nemcsak Horvátországot szakította ki a Szent Korona országai közül, hanem a Magyar Királyság 282 000 négyzet-kilométernyi területéből mindössze 93 075 maradt magyar fennhatóság alatt, és az ország korábbi, 18,2 millió fős lakossága 7,6 millió főre apadt. Azaz a korábbi terület kétharmadát, a lakosság 57%-át elveszítette az ország. Az 1910-es népszámlálás alapján csaknem pontosan 10 millió, magát magyar anyanyelvűnek valló lakosból a békeszerződés 3,3 millió főt idegen állam polgárává tett. Magyarországnak le kellett szerelnie hadseregét (létszámát 35 000 főben maximálták), és háborús jóvátételt kellett fizetnie.  

A békeszerződéssel kapcsolatban sokszor emlegetik az elveszített ásványkincsek, vasútvonalak, erdőterületek arányát, de gazdasági tekintetben sokkal súlyosabban esett latba az évszázadok alatt kialakult piac- és iskolakörzetek, kistérségi kapcsolatok megszűnése, igazgatási egységek szétvágása. A békeszerződés tárgyalásait szemlélve úgy tűnik, a határok helyszíni meghúzásánál elsősorban stratégiai elvek döntöttek: a Dunántúlon a folyók jelentette akadályok (Drá­va, Duna), a Dunától keletre elsősorban a vasútvonalak elhelyezkedése, különösen a Partium és a Felvidék keleti része esetében.  

A békeszerződés területi rendelkezésein 1920 és 1924 között néhány helyen változtattak: ezek közül a legismertebb és a legnagyobb összefüggő területet érintő a soproni népszavazás (1921. de­cember 14–16.) volt, amely helyi lakosok és magyar irreguláris alakulatok ellenállása és a helyzetet jól felismerő budapesti kormányzat külpolitikájának eredményeként, olasz támogatással jött létre. Ennek köszönhetően Sopron városa, illetve a körülötte elterülő nyolc település Magyarország része maradt. Sor került még apróbb területmódosításokra, helyi népszavazásokra Nyugat-Magyarországon (Szentpéterfa és más települések), fegyveres terület-visszafoglalás de facto elismerésére (Szomoróc) és a határkijelölő bizottság által hosszas huzavona után jóváhagyott határmódosításra a magyar–csehszlovák határon (Somoskőújfalu és nyolc nyugat-magyarországi falu esetében). 


A háborús összeomlás és a békeszerződés következményeként 1918 és 1924 között 400-500 ezer menekült érkezett a megmaradt országterületre. Többségük állami, városi, önkormányzati alkalmazott volt, akik családjukkal költöztek át a trianoni Magyarországra. A magyar gazdaság viszonylag hamar, a húszas évek közepére talpra állt és alkalmazkodott új környezetéhez. A gazdasági növekedés, illetve a bruttó hazai termék 1925-re meghaladta a háború előtti utolsó békeévét. Az elveszített területek, magyar kulturális központok és a helyben maradt magyar kisebbségeket érő jogfosztások a társadalom széles tömegeiben az integer vagy az etnikai revíziót tették az egyetlen érvényes külpolitikává, ami egyenesen vezetett az 1938–1941-es területi revíziók korszakához és az ország második világháborús szerepvállalásához.

 A békeszerződésben foglalt területveszteség mértéke és a Magyarországra mért megaláztatás nagysága, illetve módja eleve lehetetlenné tette, hogy a magyar közvélemény bármennyit is elfogadjon a békeszerződés területi határozataiból. Erre talán lett volna valamennyi esély, ha közvetlenül a trianoni határok túloldalán rekedt, szorosan az új országhatár mellett élő mintegy másfél millió magyar, Komárom, Kassa, Beregszász, Szatmárnémeti, Nagyvárad, Arad lakosai Budapest fennhatósága alatt maradhattak volna.  

Ezek a körülmények nagyjából ki is jelölték a trianoni békeszerződés helyét az 1920 és 1945 közötti közgondolkodásban. Bár a korszakban még nem készültek közvélemény-kutatások, nem nagyon volt olyan politikai erő az országban, amely elfogadta volna annak területi rendelkezéseit. Horvátországot és Fiumét csak a legvérmesebb magyar nacionalisták kérték volna vissza, de a többi terület esetében a revíziós hangulat jóval szélesebb körű volt. Vita abban lehetett, hogy az egyes politikai szereplők integer revíziót óhajtanak-e (azaz az összes elveszített terület visszatérését), vagy etnikait (a magyar többségű területek visszacsatolását). Némiképp elnagyolt megközelítéssel azt lehet mondani, hogy az előbbit inkább a jobboldal és a Horthy-korszakban mindvégig hatalmon lévő kormánypárt képviselte, míg az utóbbit inkább a baloldali, liberális ellenzék – de mindkét politikai csoport esetében találkozunk kivételekkel.  

A revízió igénye a magyar külpolitika egyik konstans és meghatározó eleme volt a két világháború között, így amikor 1938 és 1941 között négy lépcsőben bekövetkezett a területi revízió, amely csaknem 80 ezer négyzetkilométerrel és 6 millió lakossal növelte meg az ország területét, nemcsak kormánypárti, hanem baloldali politikusok és értelmiségiek is üdvözölték azt. A trianoni békeszerződés óta eltelt időt a többség két évtizedes közjátéknak tekintette, ami után visszaáll a dolgok természetes rendje. Ebben az illúzióban is csalatkozni kellett azonban 1947 februárjában, amikor Magyarországnak alá kellett írnia a párizsi békeszerződést, amely felváltotta a trianonit, és mind a mai napig érvényben van. 


A maradványok

A békeszerződés következményeit nézve nem feltétlenül az a legfontosabb, mennyi erdő, ásványkincs, vasúti vagon jutott az utódállamok birtokába, hanem az, hogy többé-kevésbé egységes gazdasági teret szabdalt szét, olyan prosperáló régiókat, amelyek a mai napig megsínylik gazdasági terük szétszakítását; másokat tovább lökött lefelé azon a lejtőn, amelyen a századfordulón már elindultak. A békeszerződésből egy sor olyan hosszan tartó gazdasági, jogi, egyházi és közigazgatási probléma fakadt, amelyek talán kevésbé ismertek, de egyes következményeik a mai napig tartanak.

A Romániában, Jugoszláviában, Csehszlovákiában kisajátítással sújtott magyar birtokosok ügye (nem feltétlenül kell több ezer holdas földbirtokosokra gondolni) csak tízévnyi huzavona után jutott dűlőre, az 1930-as párizsi szerződéssel – Romániával szemben. A valamikor közös tulajdon megosztásáról, értékbecslésekről, kártalanításokról Ausztria és Magyarország a második világháborúig huzakodott az utódállamokkal.  

Az 1926-os badeni egyezmény rendezte a közös birodalom levéltári iratainak helyzetét, és létrehozta a bécsi magyar delegátusi rendszert, egy hajdanvolt nagy, közép-európai birodalom örökségének kezelési rendszerét, amely ma is működik, és feladata az 1918 előtt keletkezett iratanyag egyben tartása, kutathatóvá tétele. Ausztria és Magyarország 1932-ben kötötte meg a velencei egyezményt, amely ugyan egy sor Bécsben őrzött kincset és kéziratot visszajuttatott Magyarországra, másokat viszont nem – ennek eredménye az is, hogy Bocskai István koronáját vagy a nagyszentmiklósi kincset a mai napig Bécsben lehet csak megszemlélni. Még hosszabban elhúzódott az esztergomi érsekség és a csehszlovák állam közötti birtokper: az eljárást 1935-ben szentszéki nyomásra felfüggesztették. A háborús jóvátétel pontos összege és kifizetésének menetrendje egészen 1930-ig nem is volt pontosan ismert, és a kifizetések a tervek szerint évtizedekig elhúzódtak volna.  

Az egyházigazgatásban még lassabban játszódtak le a változások, mint az 1925-ben záruló helyszíni határkijelölések esetén. A Szentszék általában apostoli adminisztratúrákkal kísérelte megoldani a szétszakított római katolikus egyházmegyék kormányzását, ezek közül a bácskait például csak 1968-ban szervezték Szabadkai Egyházmegyévé, és Trianon kései visszfénye az a tény, hogy az Eperjesi Görögkatolikus Egyházmegye trianoni Magyarországon maradt részeiből szervezett Miskolci Görögkatolikus Exarchátus – némi területrendezés után – 2015-ben vált Miskolci Görögkatolikus Egyházmegyévé. A protestánsok esetében ugyan nem kellett külső jóváhagyásra várni, de épp ezen egyházak önálló jellege miatt az utódállamok nehezen adták beleegyezésüket újabb, független entitások létrehozásához: a Tiszántúli Református Egyházkerület Romániában maradt részeiből létrejövő Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek csaknem két évtizedet kellett várnia a román állam elismerésére. 

Trianon emlékezetét köztereink elnevezése őrzi: csak Budapesten körülbelül ötszáz, az elveszített területekre, folyókra, városokra emlékeztető utca- és térnév van, jobbára a két világháború között, akkor még önálló településként kiépülő külső kerületekben, kertvárosokban, de szép számmal találunk belőlük a budai hegyvidéken is. Ezek a köztéri jelek is észrevétlenül alakítják gondolkodásunkat, és emlékeztetnek bennünket napról napra, hogy a száz évvel ezelőtti döntés nem egyszerű békeszerződés volt, hanem emberek millióinak életét drasztikusan átszabó lépés, amelynek következményei ma is itt élnek velünk.


Forrás: Ablonczy Balázs - Száz év után c. írása

Megjegyzések
* Az email nem lesz publikálva a weboldalon.