Dohánypajta utca elnevezés

A mai kismegyeri Dohánypajta utca környékén az 1800-as és 1900-as években az uradalom egyik legfontosabb és legjövedelmezőbb ágának, a dohánytermesztésnek a feldolgozóközpontja működött.

A dohány rendkívül kényes növény, ezért a kismegyeri dohánozás technológiája és a pajták szerkezete sajátos építészeti formát követelt:

Hogyan néztek ki a dohánypajták?

Hatalmas faszerkezetek: A pajták nem kőből, hanem nagyrészt fából (deszkákból) épült, monumentális, hosszú csűrök voltak. Erre azért volt szükség, mert a dohány szárításához folyamatos, szabályozható légáramlásra volt szükség.

Nyitható zsaluk és lécek: Az épületek oldalfalai tele voltak függőleges vagy vízszintes irányban nyitható deszkazsalukkal. Ha fújt a szél vagy sütött a nap, a munkások kinyitották ezeket a réseket, hogy a levegő átjárja a belső teret. Ha esett az eső vagy jött a köd, a zsalukat szorosan lezárták, nehogy a dohány megpenészedjen.

Belső állványzat (a „tűk”): A pajták belseje a földtől a tetőgerincig egy hatalmas fa állványrendszerből állt. Erre a vázra fektették fel keresztben azokat a hosszú fapálcákat (dohánytűket), amelyekre a leveleket felfűzték.

A munkafolyamat a pajtákban

A dohánytermesztés hatalmas kézimunka-igénnyel járt, amelyben a cselédek és a summások családtagjai (főleg a nők és a nagyobb gyerekek) az év nagy részében dolgoztak:

1. A fűzés: A szántóföldről betakarított érett, zöld dohányleveleket kocsikon hordták a pajtákhoz. Itt a nők hosszú tűk segítségével zsinegekre (madzagokra) fűzték fel a leveleket a száruknál fogva.
2. A szárítás: Az elkészült dohányfüzéreket felakasztották a pajta belső faállványzatára. A levelek a pajta szabályozott klímájában hetek alatt lassan elveszítették a nedvességtartalmukat: a zöld szín előbb sárgává, majd mélybarnává változott, miközben a levél jellegzetes, átható, édeskés dohányillatot árasztott.
3. A dunsztolás és csomózás (simítás): Amikor a levelek megszáradtak, a hajnali vagy párásabb órákban (amikor a levél nem tört, hanem rugalmas volt) leszedték őket. Kupacokba rakták, enyhén megnyomkodták („dunsztolták”), majd minőség és nagyság szerint osztályozva kis csomókba (bábokba) kötötték.

Miért pont Kismegyeren?

A pannonhalmi bencések kismegyeri birtokának talaja és a Kisalföld ezen részének klímája kiválóan alkalmas volt a dohánytermesztésre. Mivel a dohány a Monarchia idején állami monopólium (jövedéki termék) volt, az apátság a bevizsgált, kiszárított dohánycsomókat fix és rendkívül magas áron tudta értékesíteni az állami beváltóhelyeknek. Ez a bevétel biztosította a mintagazdaság folyamatos fejlesztését.

A faszerkezetű dohánypajták a téeszesítés, majd a terület lakóövezetté alakítása során teljesen eltűntek – mivel könnyen bontható vagy éghető anyagból voltak –, de az egykori száradó levelek illatának helyét mára végleg átvették a Dohánypajta utca családi házai.

A kismegyeri uradalomban a dohányföldek elhelyezkedését alapvetően a növény igényei és a majorság belső logisztikája határozta meg. Nem egyetlen hatalmas tábláról volt szó, hanem a birtok meghatározott részeiről:

• A mai Dohánypajta és Ötház utcák közvetlen környezete: A dohányföldek jelentős része közvetlenül a szárítópajták mögött és azok környezetében, a mai kertvárosi utcák (pl. a Dohánypajta utca, Búzakalász utca, Sáfrány utca) helyén terült el. Erre a logisztika miatt volt szükség: a betakarított, hatalmas tömegű, sérülékeny zöld leveleket a lehető legrövidebb úton kellett a szántóföldről a fűzőhelyekre és a pajtákba szállítani, nehogy befülledjenek a kocsikon. 
• A Kakashegy és a kismegyeri dombhátak lankái: A dohány rendkívül fény- és melegigényes növény, amely a pangó vizet nem bírja. Ezért az uradalom a Kismegyert és Szabadhegyet elválasztó dombos vonulatok (Kakashegy és az Ötház dűlő dombhátai) déli, délnyugati fekvésű lankáira telepítette a legszebb dohánytáblákat. Itt a talaj lazább, homokos-agyagos szerkezetű volt, ami tökéletesen megfelelt a növénynek.
• A Pándzsa-ér völgye feletti területek: Míg a patak mocsaras, vizenyős völgyében a rétek és a legelők kaptak helyet, a völgy feletti, szárazabb és tápanyagban gazdagabb humuszos területeket szintén bevonták a dohánytermesztésbe.

Ezek a földek az 1950-es évektől (a téeszesítéssel) fokozatosan átadták a helyüket a hagyományos szántóföldi kultúráknak (búza, kukorica), majd a 20. század végétől kezdve parcellázták fel őket a mai családi házas övezetté.

Milyen fajtákat termesztettek?

A kismegyeri apátsági birtokon az 1800-as évek második felében a térségre leginkább jellemző, hagyományos magyar tájfajtákat, valamint a korabeli kapa- és pipadohányokat termesztették, az értékesítés pedig szigorú állami felügyelet mellett zajlott.

A Kisalföld ezen részén a 19. században elsősorban a következő fajták fordultak elő:

• Közönséges dohány (Nicotiana Tabacum): Győr és Kismegyer környékén a helyi feljegyzések szerint ez volt a domináns fajta. Ebből a nagylevelű dohányból szárítás után elsősorban pipadohányt és durvább szivarokat készítettek. 
• Kapadohány vagy Úridohány (Nicotiana Rustica): Ez egy alacsonyabb, rendkívül magas nikotintartalmú, ellenálló fajta volt. Erős, maró füstje miatt a szegényebb cselédek és földművesek termesztették saját használatra, de az uradalomban a jobb minőségű, piacképesebb fajták domináltak. 
• Hagyományos magyar fajták: Az 1800-as évek végén terjedtek el az olyan finomabb, sárgás és barna levelű hazai nemesítések, mint a Szuloki vagy a Debreceni dohányfajták, amelyek kiválóan alkalmazkodtak a kismegyeri dombhátak homokos-agyagos talajához.

Hol értékesítették a termést?

A dohány értékesítése a korszakban egyáltalán nem volt szabad: 1851-ben a császári udvar bevezette a dohány-egyedáruságot (a jövedéki monopóliumot). Ez azt jelentette, hogy az uradalom kizárólag az államnak adhatta el a dohányt. 

1. A szerződéskötés: A pannonhalmi bencés uradalomnak pontos szerződése volt az állami Pénzügyminisztériummal. Ebben előre megszabták, pontosan mekkora területen, milyen fajtát termelhetnek, és mekkora beszolgáltatási mennyiséget várnak el.
2. A fináncok ellenőrzése: Az állami adótisztek (fináncok) már nyáron kijártak a kismegyeri földekre. Felmérték a töveket, megbecsülték a várható hozamot (ezt hívták fontolásnak), így az uradalom nem tudott eltitkolni egyetlen mázsa dohányt sem.
3. A dohánybeváltó hivatal (Dohánybeváltó): Miután a levelek megszáradtak a mai Dohánypajta utca helyén álló hatalmas faházakban, bálákba kötötték őket. A szállítmányokat a Győri Dohánybeváltó Hivatalba vitték. Itt az állami szakértők átvizsgálták a levelek színét, rugalmasságát, nedvességét, majd osztályokba sorolták és fix, hatósági áron megvásárolták.
4. A dohánygyárak: Győrből a kismegyeri dohányt a hazai állami dohánygyárakba (például a közeli pápai, pozsonyi, vagy a nagy Debreceni Dohánygyárba) szállították tovább vasúton, ahol pipadohány, cigaretta és szivar készült belőle. 

Mivel az állam biztos és pontos fizető volt, ez a merev, ellenőrzött rendszer a bencés apátságnak hatalmas és kiszámítható profitot hozott, amiből a majorság többi részét (például a tehenészetet) tudták modernizálni.