Kismegyeren található a méltán híres, védett érték, a magtár.
A majorság és a magtár épülete leginkább az 1809-es kismegyeri (győri) csata miatt vált történelmivé. Napóleon seregei ellen itt vívtak véres, hat órás közelharcot a magtárat védő stájer és magyar katonák.
A pannonhalmi bencés apátsághoz tartozó birtokon a 18. században építettek ki egy komolyabb központot. Ekkor létesült a ma is álló, műemléki védettségű kismegyeri magtár, a tehenészet, valamint a ló- vagy ökörhajtású szárazmalom is. Mivel Kismegyer ezen része távol esett a nagyobb folyóktól (például a Dunától vagy a Rábától), a vízi energia helyett állati erővel hajtott járgányos szerkezetet használtak a majorságban megtermelt gabona helyi őrlésére.
A kismegyeri apátsági birtok (Kismegyer puszta) teljes kiterjedése a történelmi források és az 1800-as évekbeli leírások alapján körülbelül 1000–1500 kataszteri hold (átszámítva nagyjából 570–860 hektár) közötti területet foglalt el. A birtok méretét és szerkezetét az alábbi jellemzők határozták meg:
A hatalmas kiterjedésű, összefüggő mezőgazdasági terület tette lehetővé, hogy a pannonhalmi bencések az 1800-as évekre az egyik legmodernebb és legjövedelmezőbb mintagazdaságukat alakítsák ki itt. A kismegyeri apátsági birtok egykori hatalmas területe napjainkra szinte teljesen átalakult, de a történelmi mag ma is azonosítható. A változások és a mai állapot az alábbiak szerint foglalható össze:
A szárazmalom és a többi egykori gazdasági kiszolgáló épület az évszázadok során elpusztult vagy átépítésre került, így a monumentális kőmagtár az egyetlen közvetlen épített tanúja az egykori apátsági mintagazdaságnak.
Igen, a korabeli hadmérnöki leírásokból és térképekből pontosan tudni lehet, hogy a kismegyeri major egy masszív kőfallal körülvett, védhető erődítmény jellegű épületegyüttes volt.
A majorság szerkezete a híres 1809-es csata idején így nézett ki:
A kerítés és a védelem A majort nem hagyományos fakerítés, hanem egy magas, vastag kő- és téglafal vette körül.
Ez a kerítésfal kötelékként kapcsolta össze a külső épületeket, így a gazdasági udvar egy zárt, téglalap alakú tömbbé (úgynevezett udvarházzá) állt össze. A falnak hatalmas jelentősége volt a napóleoni csatában: a védekező osztrák és stájer katonák lőréseket vágtak rá, és valóságos erődként használták. A francia csapatok csak rendkívül nehezen, tüzérségi támogatással és a falak áttörésével tudtak behatolni az udvarra.
A központi gazdasági udvaron 6-8 főbb épület helyezkedett el, amelyek a pannonhalmi apátság mintagazdaságának működését szolgálták:
A monumentális magtár (Granárium): A komplexum legnagyobb és legmasszívabb, ma is álló háromszintes kőépülete. A csatában ez volt a védők utolsó, elszánt menedéke, ahol az emeleti ablakokból tüzeltek az ellenségre.
A tiszti lakóház (Tisztilak): A gazdatisztek és az intéző lakása és irodája, amely kényelmesebb, polgáribb felépítésű volt.
Nagy kettős istálló: A mintagazdaság tehenészetének és igáslovainak helyet adó, hosszúkás épületek.
A szárazmalom: Az állati erővel hajtott őrlőműhely, amelyről korábban beszéltünk.
Cselédházak és béreslakások: A belső cselédek szállásai (ezek a major falain belül voltak, nem tévesztendők össze a későbbi, dűlő menti Ötház utcai házakkal).
Szekérszínek és takarmánytárolók: Nyitottabb, de masszív tetőszerkezetű tárolók az uradalmi szerszámoknak és a szénának. A major tehát nem egy nyitott tanyasi udvar volt, hanem egy zárt, védhető, fallal körülvett korabeli mezőgazdasági „üzemközpont”.